Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - FIGYELŐ - Cselényi István Gábor: A dialógus mint "fordítás"
tan is. Természetszerűleg magában hordja azonban korlátáit is. Azokat a határvonalakat, amelyeket ez az irányzat szab maga elé, amikor csak az ember létkörére fordítja figyelmét. Mint alapvetően antropológiai rendszer, új indításokat adhat — amint adott is — a kereszténység erkölcsi, lélektani, szociológiai problémáinak értékeléséhez; sőt, a teológia egészének emberközpontú újrafogalmazásához is elsegített („antropológiai teológia”). Nem ad viszont közvetlenül ontológiát. Egyetlen lehetőség marad csak erre: az extrapolálás, az ember létproblémájának kiszélesítése. Ez a lehetőség valósult meg Leslie Dewart rendszerében, aki mintegy az emberi ittlét mintájára gondolja el Istent is, akinek jelenléte, nem léte vagy nemléte a döntő kérdés. Dewart egyébként a lehető legélesebben fogalmazza meg a dehelleni- zálás követelményét is (7). Kérdés azonban, tud-e ez a „radikális teológia" (Dewart mellett Wicker, Nogar és mások) többet adni a tagadásnál, a merő lázadásnál? A dialógus nyelvének szerepét sem töltheti be, hiszen ugyanúgy idegen nyelv a marxizmus számára, mint pl. a neo- tomizmus. — Mégsem vitathatjuk el e kísérletek érdemeit, s jogukat, hogy például szolgáljanak más rendszerek átvételére. Az állító tagadás A másik irányzat, amelynek vonalán már szintén jelentős „fordításokat" tarthatunk számon, a transzcendentális módszer alkalmazása. Látszólag nem mai, hanem tegnapi nyelv ez, hiszen Kant kategóriáira épül. A modern teológusok azonban (mint éppen Rahner is) ötvözik egzisztencialista meglátásokkal, s így az antropológiai teológiában is jelentős szerepet kap. Ez az irányzat szervesebb átmenetet, s ezért szóhűbb fordítást jelent a skolasztika és a modern gondolkodás között. Alapgondolata, hogy Isten kategóriák fölötti, s hogy bennfoglaltan mégis állítja minden rész-ismeret és akarás, mint minden valóság előfeltételét. A transzcendentális módszerben jelentős a negativ elem. Ez hozza közel hozzá a Hegel behatását mutató úgynevezett dialektikus teológiákat (Kari Barthét és J. Altizerét) és a negatív teológiákat, így az „Isten meghalt” elv teológusainak irányzatát (Bon- hoeffer, Robinson, Hamilton, Harvey Cox) (8). Ezek az iskolák árnyaltabb formában (mint Barth) csupán az apophasiát, a nyelv képtelenségét állítják (a transzcendens kifejezésére), ugyanúgy, mint valamikor a görög szentatyák. Kiélezettebb formában azt tartják, hogy Isten jelenléte eltűri, sőt egyesek szerint meg is követeli azt, hogy mint intézményes vallás, a kereszténység kivesszen és hogy tudati-erkölcsi-egzisztenciális síkon maga az Isten-eszme is hatástalan legyen („meghaljon”). Ezek az (összefoglalóan) negatív teológia felé mutató áramlatok látszólag alkalmatlanok arra a szerepre, hogy új nyelvet adjanak, hiszen inkább tagadják a szóba foglalás lehetőségét. Valójában mégis dialógust kezdenek, mert tükrözik a modern ember élethelyzetét, s épp apofáziájukkal találnak valamilyen közös nevezőt az ateizmussal, bármely formájában vegyük is azt. így tűnhet ki, hogy a modern kor ateizmusa annak a transzcendenciának be nem vallott sóvárgása és rejtett állítása lehet, amelyet a pozitív teológiák oly magától érthetőnek tartanak (9). Ám ennek az irányzatnak kritikája ismét csak az lehet, hogy nem teljes nyelv — főleg nem ontológiai nyelv. Ugyanezt mondhatnánk el — egyebek közt — a strukturalizmusról, a pozitivizmusról vagy a fenomenológiai iskolákról, s alkalmazhatóságukról. Nem adnak egész létet átfogó nyelvet. Dialógus a dialektikával Az egyetlen kortárs-gondolatrendszer, amely létmagyarázat igényével lép fel, a dialektikus materializmus. Igaz, egyúttal antropológiai rendszer is. Érthető tehát, hogy mindenekelőtt erkölcsi-szociális tanítása (az általánosan vett „marxizmus”) hatott a keresztény gondolkodásra. Hatásának nyomai még a pápai enciklikákban és a zsinati határozatokban is felfedezhetők (10). Mind Nyugaton, mind Keleten a szociális eszme konkrét megvalósításában látják a keresztény-marxista dialógus lényegét. így alakultak ki az úgynevezett vallásos szocializmus (11) vagy a politikai teológia (Metz) ágazatai Nyugaton, illetőleg a békemunka formái a szocialista országokban. Ez az a cselekvő dialógus, amiről bevezetőben szóltunk (12). Mégsem állhatunk meg ennél a pontnál. A marxizmus ontológiai rendszer is. Az igazi dialógusnak e vonalon is ott kell kezdődnie, hogy a kereszténység megismeri magának a marxizmus—leninizmusnak, mint dialaktikus materializmusnak kategóriáit és azok közül is átvesz olyanokat, amelyeket alkalmasnak ítél. Ettől a nyelvtanulástól sokan mintha félnének. Pedig az arisztoteliz- mus vagy nemrég az egzisztencializmus is nemhivő („pogány”) filozófia volt, mégis alkalmassá lett keresztény tartalmak hordozására. Hasonló a lehetőség a marxizmust illetően is. Nyilvánvaló, itt sem lesz szó teljes átvételről. Azt is tudjuk, ez a „fordítás” (vagy a teljes fordításnak ez a része) sem lesz 251
