Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - FIGYELŐ - Cselényi István Gábor: A dialógus mint "fordítás"
egyúttal a keresztény gondolkodás számára olyan belső követelmény is, melynek eleget kell tennie, ha nem akarja, hogy nyelvében — filozófiájában, teológiájában, igehirdetésében, jogrendjében — érthetetlen és idegen legyen a kor embere előtt. A hit egyetemessége Bármilyen világos is azonban a kínálkozó megoldási lehetőség: a fogalmi aggiorna- mento, a keresztény hívőnek alapvető nehézségekkel kell megbirkóznia. Egyáltalán lehetséges-e a keresztény hiten belül ilyen fordítás, más világnézeti rendszerek nyelvének átvétele? Nem rázza-e ez meg lényegében a hitet? Nem árulás-e ez az évezredes hagyományokkal szemben? Egyáltalán, elválasztható-e a hit attól a megfogalmazástól, amelyben örököltük? Az elénk tornyosuló kérdések igen súlyosak. Mégsem nehéz észrevennünk a mögöttük meghúzódó előfeltételt. Aki nem tudta elképzelni a kereszténység fogalmi rendjének módosítását, az a kereszténységet, a hitet azonosította — tévesen — egyfajta fogalmi renddel, amely sokáig hordozta, amelynek segítségével tegnapig kifejeződött (3). Pedig nem ez az egyetlen lehetséges kifejezési mód, még ha kétezer évig használták is, és nem ez a hit. Mindenekelőtt azt kell belátnunk, hogy a kereszténység nem filozófia és (bármilyen meglepően hangzik ez) nem tisztán világnézet. A kereszténység — belső történés, amit előbb megtapasztalunk, csak aztán fogalmazunk meg. A hit az egész ember átalakulását követeli meg, cselekvésben, életben. Természetesen, ez a hit felhasználhatja önmaga kifejezésére egyik vagy másik világnézeti rendszer kategóriáit, mint ahogy fel is használta mindenkor. De mindig több annál, semhogy rabjuk legyen . A hit tehát egyetemes. Két mozzanat van ebben. Belső függetlenség és ugyanakkor az igény, hogy mégis újra és újra formát öltsön minden kor gondolkodásának nyelvén (4). Egészen rövid történelmi visszapillantás is meggyőzhet bennünket arról, hogy az újrafogalmazás törvényének eleget is tett minden korszak teológiája, s hogy éppen ezért ez elől az újrakérdezés elől ma sem zárkózhatunk el. Az a folyamat, melyet áttekintünk, egyúttal példaként is szolgálhat arra a fogalmi átrendezésre, melyet a dialógus érdekében ma kell elvégeznünk. A hellenizálédás, mint a ,,fordítás" ősmintája Annak számára, aki tartózkodva fogadja a „fordítás” gondolatát, igen sokat mondhat az a tény, hogy maga az Újszövetség is fordítás, átváltás az Ószövetség eléggé zárt kört alkotó gondolatrendszeréről az „egyetemesre”. Perdöntő mindenekelőtt Krisztus tanítása. Mindenki Messiása akart lenni, nemcsak a népé, amelyből származott. Sokat merít ugyan kora rabbinista hagyományaiból, nemcsak módszereket, de fogalmakat is, — beletestesül tehát a korba, — mégis nyitott marad, szándéka egyetemes (5). Ezt az univerzalizmust az újszövetségi szentírók számára a hellén gondolkodásra való áttérés jelentette. Közülük János és Pál apostol munkásságát kell kiemelnünk. Ők már két világ között élnek. Nem övék már teljesen a környezet, amelyben felnőttek (szent Pál a Törvény csődjét mutatja ki), de még nem sajátították el tökéletesen a hellén-görög eszmevilágot sem. Művük frontáttörés. A fordítás főbb vonulatát fektetik le. Krisztus nem egyszerűen Messiás már számukra, hanem a közös emberi hordozója, akiben „nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő” (Gál 3,28), és az ontológiai elv, a Logosz, aki által (Jn 1,3) és akiért (Kol 1,16) lett minden. Nem kétséges, hogy ez az Ige-Krisztus ugyanaz, mint a szinoptikusok Názáretije. Mégis „más”: teljesebb így a kép róla, szándékairól és valóságáról is. Azt is megfigyelhetjük, hogy ez a hellenizálódás nem jelenti fogalmak kritikátlan átvételét és nem hoz keveredést az elvekben. A Logosz fogalma pl. készen volt ugyan a korabeli görög bölcseletben és az alexandriai Philó rendszerében. Úgy szerepelt, mint minden létező értelemadó elve. De szent Jánosnál a Krisztus- Logosz már nem „démiurgosz” (teremtett közvetítő), hanem Isten közvetlen önközlése és ez az önközlés azonos magával Istennel: „az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige" (Jn 1,1—2). Arra a kérdésre talán nem is szükséges kitérnünk, hogy miért éppen a görög gondolkodás fogalomvilága felé fordult a kereszténység már kezdettől fogva. Ez állt akkor készen. Ennek átvétele jelentette akkor az uriverzalitást. Krisztus egyetemes tervének továbbvitelét. Törvényszerű folyamat volt ez. De éppen nem azért alakult ki, hogy megkövüljön. Tudjuk, hogy az egyházatyák végezték el teljes egészében az antik kultúrkörrel való szembesítés feladatát. Hosszas viták, érle- lődés után a nikea-konstantinápolyi hitvallás már kicsiszolt (görög) filozófiai fogalmakkal maradt ránk. Az utak itt már elválnak. Kelet teológiája inkább az elvibb piától filozófia segítségét veszi igénybe, Nyugat a gyakorlatiasabb Arisztotelész bölcseletét találja alkalmasabbnak a hitletétemény szavakba öntésére. Tökéletes félreértés lenne a kétféle hagyo249
