Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Zemplén György: A személyes hit az Isten kinyilatkoztatott Igéjében
dolatrendszerré alakult az idők folyamán. Ebben a munkában kiváló helyet foglal el Szent Tamás teológiája, amely az arisztóteleszi filozófia fogalmi készletével közelíti meg Krisztus kinyilatkoztatott igazságát. Szent Tamás teológiájának alapja Isten, az önmagában álló lét, aki Krisztusban kinyilatkoztatja magát. A helyes teológiai érzék nem felejti el, amit Szent Tamás is hangsúlyoz, hogy a hit nem elvont formulákra irányul, hanem Isten élő valóságára, amely Krisztus személyében jelenik meg számunkra (II—II. Qu 1. a. 2.). Mégis, a Szent Tamás nyomán haladó skolasztikus eszmélkedés, elsősorban a hitnek az ismeretrendi oldalát hangsúlyozta, és háttérbe szorította azt a mérhetetlen gazdagságot, amely a Biblia teljes értékű hitfogalmában rejlik. A tridenti zsinat a reformáció „fides fiducialis”-ával, a csak bizakodó hittel szemben szükségesnek tartotta a hit viszonyát a megigazulás problémájával kapcsolatban kifejteni, és így az üdvösség szempontjából különösképpen hangsúlyozta a jócselekedetek fontosságát a hit mellett (DS 1525—1533). Az I. Vatikáni zsinat viszont elsősorban a hit intellektuális oldalát hangoztatta a „Dei Filius" konstitúcióban a korabeli tévtanításokkal szemben. Ebben tanítást ad a kinyilatkoztatásról és a hitről, a hit és ész viszonyáról. Ennek a zsinati definíciónak szempontunkból legfontosabb szövege meghatározza a hit aktusát: „A katolikus Egyház hitvallást tesz arról, hogy a hit, amely az üdvösség kezdete, természet- feletti erény, amellyel Isten kegyelmének sugallatára és segítségével, igaznak tartjuk, amit Isten kinyilatkoztatott, nem azért mert értelmünk belátja annak igazságát, hanem magának a kinyilatkoztató Istennek tekintélye miatt, aki sem nem tévedhet, sem meg nem téveszthet” (DS 3008). A tridenti és vatikáni zsinat definíciói határozták meg a kor szellemének megfelelően a teológiai kutatás irányait, amely jórészt kimerült az elméletileg szinte megoldhatatlan „analysis fidei” vizsgálatában. Érthető tehát, hogy ez az elvont hitfogalom, amely magasabb rangú, de tisztán értelmi és idegen világba emelte a természetfeletti valóságot, kevés vonzóerővel bírt az emberekre. Nem óhajtok most kitérni korunk szekularizált és immanentista életérzésére, amely csak a kézzel foghatót és a konkrétumot értékeli, és érzéketlenül megy el minden érzékfölötti, transzcendens valóság mellett. A hit azonban gyakorlatilag elhomályosult a hívőknek életében is. A magukat jó keresztényeknek vallók és ténylegesen a hit szerint élők világában is összezsugorodott a hitélet néhány elvont formula elfogadására és az Isten parancsainak teljesítésére. Az Evangélium üzenete ennél mérhetetlenül többet tartalmaz. Épp itt találkozhat a mai immanentista beállítottságú ember az igazi kereszténységgel, mert mind a kettő lényegénél fogva egzisztencialista, azaz a konkrét, élő valóságot tiszteli. Célom ezért, hogy a hit bibliai tartalmának feltárásával a hitnek ezt a személyes és egzisztenciális lényegét megvilágítsam. Hit és megtérés: Ábra hám hite A hit a Szentírás görög nyelvű szövegeiben „pisztisz” néven szerepel. Ennek a főnévnek eredete a „piszteüein” ige, amely azt jelenti, hogy bízok valamiben, meg vagyok győződve valamiről. Az ószövetségi Hetvenes fordítás ezzel a szóval fordítja a héber „hámán” szót, mely eredeti jelentésében jelenti a gyermek magatartását, aki teljesen rábízza magát anyjára. A héber nyelvhasználat ezt az alapértelmet később kibővíti: „hámán” azt jelenti, hogy valaki megbízik másban, magát másra bízza, mint valami biztos és állandó támaszra, útitársra. Végül jelenti a szó a biztonságot, egy kijelentés szilárdságát: ámen. A hit szó tehát a Bibliában tágabb értelemben használatos. Tartalmilag az Újszövetség kinyilatkoztatásában magában foglalja Isten országának és a messiási javaknak eljövetelét, amelyre az ember mint szilárd alapra támaszkodik. Minthogy pedig ez az isteni kinyilatkoztatás az Úr Jézus személyében jelenik meg, a hit az az ember oldaláról nézve élő tevékenység, amellyel az ember elfogadja az üdvösség rendjét, kész Krisztus követé20
