Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Zemplén György: A személyes hit az Isten kinyilatkoztatott Igéjében
sére, mert teljességgel bízik a megváltói mű hatékonyságában. Ebben a magatartásban vezető szerepet játszik a természetfeletti ismeret, amely felismeri Isten üdvözítő szándékát, és ezért nevezzük sajátos értelemben hitnek. A hittel kezdődik az emberben a keresztény egzisztencia, amely lényege szerint a legbensőbb életközösség az élő és igaz Istennel. De a hit, amely a szeretetben virágzik ki, felöleli a keresztény élet teljes valóságát is, hiszen ez nem más, mint a már a jelen életben elővételezett örök élet. A hit tehát az élet teljességében jelzi a kezdetet és a teljességet: a bevezető aktust és a keresztény életet. Ezért foglalja magába a keresztény életnek azt a teljességét, amely az írás tanítása szerint Isten felé fordul, önmagában tapasztalja meg a természetfölötti lét mélységét és szépségét. Ebben a teljességben kiemelkedik az értelmi mozzanat, mert a hit a kinyilatkoztatott igazság elfogadása Isten segítségével, az akarat indításával. Ez az értelmi, bár homályos ismeret vezeti a hívőt az Evangélium követésének útján, és felemelheti egészen Isten misztériumainak szemléletéig. A hit első lépése a megtérés („metanoia”), amelynek fontosságát hirdeti az Úr Jézus első megnyilatkozása (Mk 1,15). Átmenet ez a természet rendjéből a természetfeletti rendbe, és általában magában foglalja a bűn állapotából az Istenhez való fordulást. Az ember természetes képességeinél fogva úgy érzi, hogy ebben a világban, tevékenységével saját szerencséjének kovácsa lehet, és a jelen élet körülményei között megoldhatja személyes problémáit. Talán sejti, hogy vágyainak és törekvéseinek határa van, mindamellett bízik abban, hogy saját erőivel megszerzi magának a földi boldogságot. Az Isten Igéje azonban közbelép: „Én neked olyan életet ígérek, amelyik mérhetetlenül fölülmúlja minden fáradozásod gyümölcsét, életet, amely túlmutat a halálon és az elmúló élet feltételein, boldogságot, amely fölülmúlja minden vágyadat, és olyan biztonságot adok számodra, amelyre nyugodtan reá hagyhatod egész életedet. De ezentúl én leszek életed egyetlen mestere és sorsod irányítója, te pedig engedelmeskedel nekem, és hűségesen együttműködői üdvösséged munkájában, amelyet irgalmam biztosít neked. Ne feledd el, hogy életed teljességéről van szó, minden javadról és minden kapcsolatodról, félelmeidről és örömeidről, és minden vágyadról. Mindenről le kell mondanod, és semmit sem várhatsz tőlük üdvösséged érdekében, hanem egészen át kell magad adnod az én jóságomnak és akaratomnak”. A megtérés az a döntő aktus, amellyel az ember elfogadja Istennek ezt az ígéretét, lemond saját erejének boldogító hatásáról, és belép abba a rendbe, amelyben egészen rábízza magát a titokzatos és láthatatlan isteni segítségre. Szent Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében Ábrahám példáján mutatja meg a hivő lélek alapvető beállítottságát. Abrahámot nevezi minden hivő atyjának (4,11). Abrahám békében, jólétben és gazdagságban élt ősei földjén, valahol Mezopotámiában. És akkor szólt hozzá az Isten: „Eredj ki földedről, rokonságod közül és atyád házából, és menj arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Én nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, naggyá teszem neved, áldott leszel, — megáldom azokat, akik áldanak téged, megátkozom azokat, akik átkoznak téged, és benned nyer áldást a föld minden nemzetsége" (Tér 12,1—3). Isten megígéri az öreg és gyermektelen Ábrahámnak, hogy megsokasítja utódait: „remélve a remény ellen” megszületik fia. Abrahám, bár nem érti az isteni ígéret teljességét, nem tudja, hogy utódai közül fog megszületni a világ üdvözítője, mégis elhagyja szülőföldjét, rokonságát, mindazt, amire élete biztonsága támaszkodott, és követi idegen földre az isteni parancsot. Engedelmeskedik az isteni rendeletnek akkor is, amikor az a csodálatos módon megszületett utód feláldozását követeli (vö. Gén 12, 15, 17, 22). Ezért nevezi Szent Pál Abrahámot minden hívők atyjának, aki hite által megigazult, és hordozója lett Isten áldó, üdvözítő ígéretének. Ezért írhatja: „... ő mindnyájunk atyja Isten előtt, mert abban hitt, aki életre kelti a holtakat, és létre hívja a nemlétezőket. Ő a remény ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyja lesz az ígéret szerint: ,Épp úgy lesz utódod'... Nem kételkedett Isten ígéretében hitetlenül, hanem erős maradt hitében, és megadta az Istennek járó tiszteletet. Meg volt győződve, hogy νση hatalma ígéretének beváltására. Ez szolgált megigazulására ... Nekünk is arra szolgál, ha hiszünk abban, aki föltámasztotta halottaiból Urunkat, aki vétkeinkért halált szenvedett, és megigazulásunkért föltámadt” 21
