Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hegyi Béla: A nemhívők mai Krisztus-képe
Ez a parázs kezdetben a szegények világító fáklyája volt, különben az .establishment. Nérótól Diocletianusig, nem üldözte volna annyira. Ennek az embernek a szeretete harcos, felforgató kellett, hogy legyen, különben nem feszítették volna elsőnek keresztre. Minden addigi bölcsesség a sorsról, az értelemmel összetévesztett szükségszerűségről elmélkedett. Ö kimutatta ezek badarságát, ő, aki ellentéte volt a végzetnek, aki maga volt a szabadság, a teremtés, az élet. Ö, aki megfosztotta végzetszerűségétől a történelmet, és beteljesítette azt, amit a szabadság nagy ébredésének hősei és vértanúi ígértek. Nemcsak Izaiás reménységeit vagy Ezekiel haragvásait. Prométheusz megszabadult a láncaitól és Antigoné a falak börtönéből. Ezek a láncok és ezek a falak, a végzet mitikus képei, porrá omlottak előtte. Elpusztultak az istenek, és megszületett az Ember. Ez volt az ember újjászületése. Nézem ezt a keresztet, ami a jelképe mindennek, és azokról ábrándozom, akik a rést tovább tágították: Keresztes Jánosról, aki arra tanít bennünket, hogyan lehetünk a minden birtokosai, ha semmink nincs; Marx Károlyról, aki megmutatta nekünk, miként változtathatjuk meg a világot; Van Goghról és mindazokról, akik tudatára ébresztettek minket annak, hogy az ember sokkal nagyobb annál, semhogy önmagának elég lehessen. Ti, orgazdái a nagy reménységnek, amit Konstantin elrabolt tőlünk, adjátok Őt vissza nekünk! Élete és halála a miénk is, mindazoké, akiknek szemében tetteinek értelme van. Mindnyájunké, akik Tőle tanultuk meg, hogy az ember alkotónak van teremtve. Teremteni tudni — ez az isteni tulajdonsága az embernek! Számomra ez a valóságos áldozati adomány mindenkor, amikor valami új születik, hogy az az ember hatalmát növelje, a tudományos fölfedezésben, vagy a legőrültebb szerelemben, a költészetben, vagy a forradalomban." (Pour vous qui est Jésus-Christ? Paris, 1971.) Híd a párbeszédben Eszerint Jézus történelmi küldetése és az emberiség életében betöltött szerepe nem más, mint ,,az objektív világban született és előfeltételezett” tudatos szándék megvalósulása. Az ún. egyetemes-teológikus szemlélet őt az egyetemesen fejlett egyének alapmintájának tekinti, aki az adott társadalom viszonyai között, saját közössége ellenőrzésének alávetve képességeinek általánosságát és mindenoldalúságát az egyén és a kollektíva érdekében fejti ki s mint a történelem terméke jelenik meg, hogy meghatározott fejlődéstendenciát és perspektívákat jelezzen és „előjátsszon". Személyisége felöleli mindazokat az elemeket, amelyek nemcsak hogy egyedül az emberekre jellemzőek, hanem egyben változatlanul azok közé az általános emberi értékek közé tartoznak, amelyek elválaszthatatlanok az egyéntől is, a közösségtől is, a társadalmi lét bármely formájában éljenek. „A Jézus-képet mindenki másképp értelmezi — írja Bel lér Béla —: a hivő történész Istenből vezeti le ezt az emberképet, a nem-hivő az istenképet is az emberre vezeti vissza; a hivő az emberhez hozzáadja Istent, a nemhivő kivonja belőle. A két kép azonban tagadhatatlanul konvergál; minél teljesebben fejezi ki és valósítja meg mindkettő a maga emberképét, annál közelebb kerülnek egymáshoz". Ennek a párbeszédnek — Jézus társadalmi és történelmi szerepe tisztázásának tekintetében — azért van reális lehetősége mind a historikus irányzat, mind az egyetemes-teológikus iskola és a kereszténység között, mert korunkban a hivő ember Krisztus-képe is módosult. Számunkra Krisztus nélkül a történelem nem volna más, mint egy herakleitoszi folyam, amely dialektikuson változik és ismétlődik, de nincs távlata és végcélja. Krisztus által minden ember az univerzum része lett, minden ember élete az egész történelmet tükröző mikrokozmosz. Ezért minden ember, akár tudatában van, akár nincs, kapcsolatban áll Jézussal, ami ma legfőképpen azt jelenti, hogy mindenki mindenkivel diajogizál, még az is, aki erről nem vesz tudomást, mert Jézus híd a párbeszéd folyamának két partja között. Az egyetemesség szemszögéből nézve a történelem folytatólagos megvilágosodás s a jövő új meg új megközelítése, melyben Krisztus, az abszolút „kortárs" annak az egységnek a fókuszát képezi, amelynek révén egyéni jelenlétünk minden emberben megtapasztalható jelenlét, mert minden emberi sors a többi ember sorsának hordozója, és gondolataink, cselekedeteink nemcsak a 231
