Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Bodrog Miklós: Egyházi önismeret és konkrét szolgálat
magunk, hanem minden ember sorsát alakítják. Ezért fogadjuk megértéssel René Andrieu-nek, a Humanité főszerkesztőjének sorait s tartjuk az emberért érzett felelősség mély és őszinte dokumentumának: „Jézus Krisztus számomra ember, aki az emberek között az emberért harcolt. Nem több, de — és ez az én szememben nagyon sok — nem is kevesebb. Tanításából, amint azt a kereszténység kezdeti szakaszának igehirdetése ránk hagyta, azt tartom meg, ami benne különlegesen emberi: az emberek egyenlőségének és testvériségének nagy követelését egy olyan történelmi pillanatban, amikor éppen vérbefojtották Spartacus forradalmát (őt is keresztre feszítették), és a rabszolgák a keresztény üzenetben vélik megtalálni szabadulásuk ígéretét. Egyeseknek Krisztus nagyon is az alázat és a belenyugvás példaképe, a kisemmizettek ihletője a mennyek országában megígért boldogság várásában. Bocsássanak meg, ha én az igaz ember szimbólumát látom benne, aki azért harcol, azért áldozza föl magát, hogy nagyobb boldogságot hozzon a földre — a földre, amely az emberé. Emiatt, meg azért is, mert az őskereszténységet lelkesítő vágy — úgy tűnik nekem — ma is eleven az őszinte keresztények szívében, meggyőződésem, hogy egy igazi kommunistát és egy igazi keresztényt semmi lényeges nem választ el — vagy nem kellene, hogy elválasszon - a világgal szemben tanúsított magatartásában. Akkor sem, ha az egyik hisz a mennyországban, a másik pedig nem”. (Pour vous qui est Jésus- Christ? Paris. 1971.) Bodrog Miklós EGYHÁZI ÖNISMERET ÉS KONKRÉT SZOLGÁLAT Idős ember kirohanását hallgatom. Feltűnően heves szavaiból kiviláglik, hogy az egyház működését ma is csak a pozícionált tekintély alapján tudná elképzelni, tehát legyenek meghatva mindazok, akikkel az egyház kegyesen szóbaáll, de adjunk is arra, hogy kellő súllyal tiszteltessük magunkat. Ami viszont nem alkalmazkodik ehhez a képlethez, annak legudvariasabb kedvünkben is hátat fordítunk, saját köreinkben már finom nyomatékkai elítéljük, bizalmas kettesben pedig méltó dühkitörésben részesítjük. Ezt elmulasztván azonban, a lélekharangot kondítanánk meg egyházunk felett. Közbeszólnék, hogy hagyja, ez az én szakmám, ilyen gerjesztett pátosz még nekem sem állna jól, de miért adjak fojtást a puskaporához? Ha elpuffogtatta patronjait, akkor lehet itt csak szelíd nyugalommal elkezdeni a többlépcsős hűtést. Különben is: típusának szélsőséges egyede a bácsi. Esküszik atyáinak világára. Jópár évtizede: az volt az igazi. Egyházilag, gazdaságilag, nemzetileg, „mindenileg”. Még Ady-féle csácsogók is alig tudták megzavarni. De hol vagyunk már attól! Atyailag szól harmincon túli fiához: olyan ujjmozdulattal oktatja, mintha tíz év körüli kisfiúról lenne szó. Felesége nem juthat szóhoz mellette: jó, ha a harmadik mondatig eljut, ekkor a családfő kiigazítja, átveszi tőle a szót, hogy az méltó ajkon formáltassék. Egyébként is: az atyák világában hallgatás az asszony ékessége. Nekem a Törvény hirdetését köti lelkemre. Az a lényeg szerinte. Az Evangéliumról egy szava sincs. A vallás: a Tízparancsolat. Azt kellene sulykolni minden istentiszteleten. De láthatóan nyugtalan. Igaza lehet Ignace Leppnek, hogy az időbeli hontalanságot sokkal nehezebb elviselni, mint a térbelit (Clartés et Ténebres de l’Ame). Márpedig idős beszélgető társam haragban van a gördülő idővel: rossz a világ, mert megváltozott, s ha emiatt nem haragszik rá az egyház, akkor ő haragszik az ilyen egyházra. Jóideje ez lehet már az életérzése: álljon meg a világ, ki akarok szállni! S ha már ez nem megy, akkor ő mindenesetre menetiránynak háttal sodródik. Volentem ducunt fata, nolentem trahunt. Mint aki az expresszen hátrafelé rohan: hátha eléri a kiindulási állomást. Ez a reménytelenség. Ez a szorongás. Ez a halál előíze. Pozitív apa-komplexus — úgy tűnik, ez lehetne nála a diagnózis a lélektan nyelvén: merev összenövés, kritikátlan azonosulás az apa-imagoval, az atyák világának értékszemléleti keretével, melynek sztatikumát sokkal olcsóbban lehet átvenni dinamikumánál. Görcsösen kapaszkodik a rámába, s nem látja, hogy eltűnt belőle a kép. Asszimilációs képessége mind jobban elhal, márpedig ez életfeltétel lenne. Részéről nem az ismerkedés, hanem az elfordulás a be- idegződött reagálás az újra. Készsége nem önkritikái, hanem ítélkező reflex. Minek folytassam? 232
