Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hegyi Béla: A nemhívők mai Krisztus-képe
A két irányzat és kibékítése A nemhivők mai Jézus-képe tulajdonképpen annak a felvilágosodás korában (XVII—XVIII. század) keletkezett két irányzatnak a továbbélése és továbbfolytatása, amit egyfelől a historikus iskola hívei, Renan és A. Loisy, másfelől a mitologikus iskola nevében A. Drews és társai képviseltek. A mitologikus irányzat szerint Jézus olyan kitalált, misztikus lény, mint Perszeusz vagy Prométheusz voltak, mert „életéről és tanításáról a hitelesség igényével semmi sem állítható" (Geese G.: Vallástörténeti kislexikon, Kossuth, 1971), a Jézus-életrajzok mögött tehát nincs semmiféle történeti háttér, azok mindenestől mítoszok. Ezzel szemben a historikus irányzat a természet rendjének megfelelően született, valóságos történeti személynek tekinti, akit különféle ideologikus magyarázatok ködösítenek el, s így a történelmi mag nehezen kifejthető, de mindenképpen felismerhető és burkától megtisztítva bizonyító erejű is. Mivel indokolják ma a mitologikus irányzat hívei álláspontjukat? Hogyan magyarázzák az evangéliumi elbeszélések történetileg is igazolható közléseit a mitosz- dogmák sémái szerint? „Az isteni Megváltó eszméje — vallja Prosper Alfaric —, aki vállalja a halált, hogy azután feltámadjon egy új és tökéletesebb életre, melyben az összes jóakaratú emberek részt- vehetnek, ha csatlakoznak őhozzá, nagyon elterjedt. Megfelelt a kor szükségleteinek” (Origines sociales du Christianisme, Paris, 1959). Alfaric nézeteit osztja A. B. Ranovics és J. A. Lencman is, akik Jézus történetét „misztikus víziónak” tartják, mivelhogy Jézus újszövetségi alakjának még a hátterében sem fedeznek fel történetiséget, ellentétben például Keresztelő Jánossal vagy János evangélistával, akiket viszont ténylegesen történeti személyiségnek ismernek el. (J. A. Lencman: A kereszténység eredete, Studium, 1961; A. B. Ranovics: Anticsnyije kritiki hrisztyantva, Moszkva, 1935.) Georges Politzer is hajlik afelé, hogy a Jézus-történet mítosz, mely ,,a tudományos törvényeken kívül helyezkedik el”. Krisztus tanításai már a pogány világ szívében, az üdvözülési hitrendszerekben is megvoltak, „Jézus tehát nem az, aminek a vallás elhitetni kívánja” (La philosophie et les mythes, Paris, 1969). Michel Verret azt állítja, hogy Krisztus az emberek képzeletében csak azért született meg, mert tanúskodnia kellett az ember mártíriumáról. Egy merőben természetes védekezési reakció jegyében kerestek Krisztusban igazolást erre a mártíromságra, hogy elviselhetővé tegyék azt. Céljuk illuzórikus volt ugyan, de a cselekvésük valóságos. „Elképzelhető lett volna a keresztre feszített Jézus képe, ha előzőleg nem feszítettek volna keresztre megannyi rabszolgát?” (Les marxistes et la religion, Paris, 1961). A mitologikus iskola tehát ma azt tanítja, hogy „az a Jézus Krisztus, akiről az evangéliumok beszélnek, úgy, ahogy az evangélisták elmondják, sohasem létezett. Jézus Krisztus ugyanis nem más, mint az időszámításunk kezdete körül szerte az egész akkori világban elevenen élő megváltóvárásnak a megtestesülése" (Geese G.: Szentek, legendák, ereklyék, Gondolat, 1963). Az elnyomottak, rabszolgák és nincstelenek vágyaikban és képzeletükben egybeolvasztották mindazokat a képzelt és valóságos lényeket, ideákat és isteneket, a szabadságért küzdő társaikat és vértanúikat, akik nekik valamilyen formában szabadulást Ígértek (A. Kriveljov: Ásatások a „bibliai” országokban, Kossuth, 1969). A materialista-racionalista gondolkodás másik, ún. historikus vonulata Jézust egyértelműen létező személynek tűnteti föl, közönséges, hétköznapi embernek, akinek nevéhez különféle véletlenek vagy szükségszerűségek folytán „csodás" események kapcsolódtak, mint a történelem annyi más, kiemelkedő alakjának nevéhez. „A messiási eszme egész története, Dánieltől kezdve, azt bizonyítja — fejti ki Archibald Robertson „The Origins of Christianity” című munkájában (London, 1962) —, hogy ez az eszme egy olyan forradalmi mozgalom reményeinek a kivetítődése volt, amely az egyszerű és tudatlan népben gyökerezett, és amely hol az egyik, hol a másik vezér nevével fonódott egybe, és képes volt túlélni azok halálát. Ne csodálkozzunk azon, hogy Jézus halálát is”. Robertson történelmi személynek fogja föl Jézust, akinek létezésére Tacitusból és a Tal- mudból, valamint a szinoptikus iratok elemzése útján szinte bizonyossággal következtethetünk. Aki azonban különös, ma már kimutathatatlan módon mitikus történetek hősévé vált, olyan történetek főszereplőjévé, mint a megtestesült Istenről, a szűztől születésről, a 226
