Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hegyi Béla: A nemhívők mai Krisztus-képe
titokzatos halálról és feltámadásról szólók, vagy mint az olyan kultikus hagyományt hirdetőé, melyben a nép az istene kenyérré változott testét eszi, borrá változott vérét issza, hogy általa az örök élet részese legyen. Robert Graves és Bertrand Russel megegyeznek abban, hogy „az őskeresztény egyház ellentmondásos, következésképp megbízhatatlan dokumentumai miatt" ma már sok hivő előtt is nyilvánvaló, hogy „Jézus minden életszentsége ellenére is ember volt, nem pedig Isten, és ha a nép elismerte Messiásnak, vagy felkent királynak, akkor okvetlenül valamilyen törvényes jogalapja volt erre a címre” (Bertrand Russel: The Autobiography, London, 1967; Robert Graves: King Jesus, London, 1966). A filozofikus történelemértelmezés igénye és a Jézus-hipotézisekkel való leszámolás vágya diktáltatja velük, hogy Jézusban saját korának rendkívüli sorsú és egyéniségű gyermekét, egy fantasztikus elhivatottság megszállottját lássák, aki ugyanakkor mélyen etikus gondolatok prófétája is. Graves mindehhez még hozzáfűzi: „Tisztelem Jézust, mert nem ismert megalkuvást, állhatatosabb és hűségesebb volt Istenéhez, mint amennyire azt a legtöbb keresztény cselekszi és elismeri”. Graves szerint Jézus csodás elemekkel átszőtt — a természet és a biológia törvényeinek ellentmondó — születési mítosza (amit természetesen elutasít) csak azért alakulhatott ki, mert származásának és születésének valóban voltak homályos mozzanatai. Csodálatos gyógyításainak híre csak azért terjedhetett el, mert egyéniségének szuggesztivitása révén egyes pszichikai eredetű megbetegedéseket valóban hihetetlen gyorsasággal és eredménnyel orvosolt. Legközelebbi tanítványai azért vélték Messiásnak, mert ő maga is annak tartotta magát, és egész viselkedésével, életmódjával — mártíromságának vállalásával is — ezt sejtette velük. Még a feltámadásáról szóló elbeszélés sem merő mítosz, hanem olyan rejtélyes epizódokon alapul, amiket a környezetéhez tartozó asszonyok túlfűtött képzelete értelmezett ekképpen. (Hasonló módon magyarázza Jézus tetteit Ponori Thewrewk Aurél is Bibliai csodák című könyvében.) Lényegében ehhez a felfogáshoz csatlakozik, ha más formában és más hangsúlyokkal is, de ezt a gondolatkört színezi és ismétli el a ponyva szintjén Hugh J. Schonlield munkája (The Passover Plot, London, 1971), amit csupán azért említünk meg, mert tipikus példája a nyugati könyvpiacot elözönlő vulgármaterialista bestsellereknek. A szerző Jézust félelmetes összeesküvőnek, intrikusnak, rendkívüli képességű színésznek tünteti föl, aki minden áron hírnévre pályázik, s mintegy önmaga dicsőítésére megalkotja az emberiség egyetemes mítoszát. Feltámadását a tetszhalálból öntudatra ébredt ember megjelenésének, egyszerű továbbélésének tényével magyarázza. A mitológikus irányzat tehát képzelet-szülte személyiségnek, legendának tekinti Krisztust, mivel, úgymond, ,,a hitetlenség nem férhet össze a történeti Jézus-képpel”. A felsorakoztatott érvek és feltevések azonban nagyon kevés tudományos és filozófiai megalapozottsággal bírnak, s a józanul gondolkodó, kritikus elmék számára mindenképpen homályos igazolások és hovatovább a kényszerű tagadás látszatát keltik. Ezért ma már egyre kevesebben vallják azt a korábbi marxista és polgári racionalista történészek által is képviselt nézetet, hogy a Jézus-kép kialakulásának útja az Isten emberré válása, azaz a mítosz földi köntösbe öltöztetése lenne, nem pedig egy történelmileg létezett személy utólagos glorifikálása. ,>A kereszténység eredetének tisztázása ugyanis — jegyzi meg Bellér Béla — egy marxista történész számára is sokkal könnyebb Jézussal, mint Jézus nélkül". Ambrogio Do nini (Korok, vallások, istenek, Gondolat, 1961) és Hahn István mégis arra tesz kísérletet, hogy a két szemben álló irányzatot összebékítse, vagy legalábbis közelítse egymáshoz. A Jézusra vonatkozó hagyományanyagnak — figyelmeztet Hahn István — vannak „olyan töredékes adatai, amelyek — éppen mert ellene mondanak a Jézus emberfeletti voltát valló és bizonyítani akaró mitikus képzeteknek - az egykori történeti valóságnak egy-egy morzsáját nyújtják nekünk”. Többek között Jézus utolsó óráinak leírására hivatkozik, arra a jelenetre, amikor a kereszthalál kínjai közepette a huszonkettedik zsoltár szavait idézi: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). „Ezek a végső, megrendítő szavak a teljes kétségbeesés, a tragikus bukás szavai abban a pillanatban, amikor, akár a .szenvedő Messiás’, akár a .meghaló és feltámadó isten’ mitikus képzete szerint a megváltás előre tudott és vállalt nagy misztériumát hajtotta volna végre. .Teológiailag’ képtelen — .emberileg’ érthető és hiteles szavai annak, aki a halálos szenvedés szorítása alatt tettét már céltalannak érezte” (Hahn István: Istenek és népek, Minerva, 1968). 227
