Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hegyi Béla: A nemhívők mai Krisztus-képe
jók az Istent éppen az Isten nevében, mert homályosan sejtik az Igazit lelkűkben. Akit tagadnak, nem az igaz Isten, akire lelkűk titokban áhítozik, de nem is a keresztények Istene, aki elküldötte Fiát, hogy ,,a szegényeknek hirdettessék az Evangélium” (Mt 11,6). Sokan mondják, hogy a ma emberét csak az ember érdekli, ezért felejti el az Istent. De hiszen az Istent is az ember érdekelte! Azért lett emberré, hogy az embert istenivé tehesse. Hogyan bontakozzék ki annak az embernek a szellemisége a Végtelenre, akit emberségében aláznak meg, aki testében, kultúrájában, ambícióiban csenevész marad? Hogyan, ha éhező anyák öklömnyi csecsemőit idő előtt éri a halál? Akad olyan is, aki jólétben él, de mindennap a gyilkos pusztulás rémképe vicsorít reá. Történelmi tragédiánk az Isten és ember ellentmondása, és ennek az antagonizmus- nak a feloldása csak minndkettő felelősségteljes vállalásával lehetséges. Isten és az ember a kereszténységben annyira elválaszthatatlan, hogy egyik a másiknak kontrollja: „Aki nem szereti testvérét, akit lát, hogyan szerethetné Istent, akit nem lát?” (1 Jn 4,20). A Zsinat óta sok elvi kérdés tisztázódott és fokozatosan valósult meg világszerte az istenhivők és nemhivők együttműködése - politikai, gazdasági, szociális és kulturális téren egyaránt. A sok fáradozás, különösen a marxisták és a keresztények között, meghozza a gyümölcsét, mivel az embertestvérek lassan egymásra találnak az önzetlen áldozatos munkában, a szabadság jogainak kivívásában, az elesettek nyomorúságainak enyhítésében, a szellemi élet felemelésében. Nekünk, hívőknek elsősorban keresztényéletünkkel kell bemutatnunk, hogy Krisztus követése nem vezet elidegenedésre. A kérdezőknek beszéljünk róla életünkből eredő természetességgel, a családban és a munkahelyen pedig a helyes emberi magatartásra, becsületes önzetlenségre és lelkiismeretességre adjunk példát, hogy mindenki előtt nyilvánvaló legyen: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja embertársaiért" (Jn 15,13). Ezt a beszédet hivő és nemhivő egyaránt megérti: a Szeretet Istenéről van szó! JEGYZETEK 1. J. C. Murray: Das Gottesproblem gestern und heute, Freiburg, 1965. p. 13—14. — 2. R. Sauer: Der Unglaube, als Herausforderung in Religionpädagogik, Diakonia, 1972/1. pp. 6—19. vö. R. Sauer: Die Herausforderung des Atheismus, München, 1970. Hegyi Béla A NEMHIVŐK MAI KRISZTUSKÉPE Hans Urs von Balthasar könyvében (Cordula oder der Ernstfall, Einsiedeln, 1966) egy ateista és egy mai keresztény párbeszéde kapcsán így exponálja a modern Jézuskép problematikáját: Keresztény: Mi hiszünk Krisztusban. Ateista: Hallottam róla. De úgy tudom, hogy történetileg nagyon keveset lehet Krisztusról megállapítani. Keresztény: Tökéletesen igaza van. Gyakorlatilag alig tudunk róla valamit. Ezért mi nem is annyira a történeti Jézusban, mint inkább a kérügma Krisztusában hiszünk. Balthasar jól látja, hogy korunk ateistáit mindenekelőtt a történetileg igazolható Jézus foglalkoztatja, s érdeklődésüket nemcsak az állandóan gazdagodó tudományos és históriai bizonyítékok táplálják, hanem az a dialógus-igény is, amely világszerte tapasztalható mind a marxisták, mind a keresztények részéről. „Jézus életének és életművének történeti megközelítésében tehát — bár ez a marxista történész számára az egyetlen, a katolikus történész számára csak az egyik megközelítési mód - találkozhatnak egymással a különböző világnézetű kutatók” (Bellér Béla, Vigilia, 1971, 11. sz.). De ha az egzakt tudomány tételes bizonyítékait fel is sorakoztatjuk, nem kevés 224
