Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Szempontok az ateizmus megértéséhez
a történelemben és látja a tömeg nyomorát, a kevesek, a kiváltságosak és a gazdagok kegyetlenségét, ahol a hívők is szívtelenül nézik a másik pusztulását, „Megállj”-t kiáltana. Az önnyomorában kétségbeeső ember szembefordul Istennel, egyházával és felhangzik a bibliai kiáltás: Ugyan hol van Ő, hogy mindezt eltűri? A nép pedig úgy látja, neki sincs istene, kisajátították a gazdagok, akik jogaik védelmében rá hivatkoztak és az emberi nyomor ellenébe állították. Az új ateisták a „Nincs Isten!" alapelvéből indultak ki. Ez számukra nem valami levezetés eredménye, hanem követelmény létalapjuk megteremtésére. Megindult ugyan egy maroknyi csapat az egyházban a társadalmi igazságosság megvalósítására, de már nem volt képes az ateizmus és az antiklerikalizmus áradatát megállítani. Marx forradalmasította a tömeget. Mivel a kizsákmányolok összefonódtak a vallással és az egyházzal, a világot átalakító programhoz az ateizmus szükségszerűen hozzátartozott. Ennek az ateizmusnak a kiváltó oka tehát az egyoldalon felhalmozott vagyon, a nagybirtok, a felesleges tőke, az uralomvágy, a társadalmi és faji megkülönböztetés botránya volt.Az emberi gonoszság így hatott vissza az Istenre. A nép kiharcolta szabadságát és lerázott magáról minden igát, emberit és istenit egyaránt. A marxizmus hamarosan eljutott a történelemalakítás tudományos megismeréséhez, a közösségi élet törvényeinek gyakorlati megvalósításához. Ennek segítségével látott munkához, hogy maga és mások számára elviselhető életet teremtsen. Az ateista humanizmus a munka megbecsülésében, a jobb világ megteremtésében már találkozott a lemondó, az áldozatos keresztények evangéliumi szeretetével. Kialakult egy másik csoport is. Zömében nem tartoztak ugyan a nélkülözőkhöz, de tehetetlen bénultsággal nézték a tömeg szenvedését, majd belefásultak, közönyössé váltak; bizalmatlanok lettek, elidegenedtek. Úgy látták, a „világ abszurd”, nem lehet rajta segíteni. Az Isten is elhagyta, vagy talán, mint Nietzsche hirdette: Az Isten meghalt. A természet és a történelem kiszámíthatatlan. A közösség erejében sem hisznek, szabadságfogalmuk is téves. Az aktuális lét pillanatnyi hangulatában és teljes autonómiában élnek. Úgy látják, saját cselekvésviláguk is abszurd, mivel nincs szinkronban a történelem eseményeivel. Törekvéseikben halálraítéltek, mint istenük és állandóan a „Sein zum Tode” szorongásában sínylődnek. Létüknek nincs más célja, mint az egyén saját maga, gyakorlati önzésük pedig megteremti önistenítő filozófiájukat. De ugyanakkor azt is látják, milyen abszurd saját pusztuló lényük imá- dása. Samuel Beckett drámáiban — a kéjvágyban hemzsegő, rothadó testek víziójában - leleplezi ezt a csalódott, önistenítő humanizmust, mely már imádni önmagát sem tudja, gyűlöletében pedig minden nyomorúságát és gonoszságát feltárja, ön- undora azonban még lehet tisztító erejű: az Abszolútum negatív jellegű igenlése, az Istenhez való hosszú menetelés első állomása, várakozás a nagy Távollevőre (Godot- ra várva-szimbolikája). A szkeptikus és egzisztencialista nihilizmus végül is öngyilkos ateizmus lenne, ha a háttérben — még sokszor öntudatlanul vagy be nem vallotton — nem éltetné a remény, a megsejtett misztérium, amely előbb-utóbb életet fakaszt. Mindezek után ma Istent elvontan bizonyítani értelmetlen lenne. A mai ember igazolást keres: egy kijelentésnek akkor látja értelmét, ha összevetheti saját elemi tapasztalásával és mások magatartásával, tanúságával. A mindinkább teljességre törekvő személyiség többet igényel annál, ami számára megvalósítható. A létfeltételek megteremtése mellett még jelen van a „theologia cordis” igénye, a szív csillapíthatatlan szomjúsága a teljességre és a boldogságra, mely egyénenkint döntés elé állít: elfogadjuk-e vagy elvetjük-e azt a Végtelent, amelyben öntudatlanul is benne élünk, mozgunk és vagyunk, és amelyet „egyre és egyre belélegzünk, körüllegyezgeti arcunkat és jelenléte olyan természetes, hogy nem tudunk nélküle élni" (Newman). A keresőknek ma ilyen közelítéseket mutathatunk, és tanúságot tehetünk minden körülmény között arról, hogy tudjuk, kinek hittünk (vö. 2Tim 1,12). Korunk nemhivői történelmi-személyes vonatkozásban csalódtak. Csalódtak Isten képviselőiben, ezért most nem akarnak tudni őróla. Fejüket rázva mondják: Nincs, távol van, elfelejtettük! Csak megkönnyebbülést éreznek, ha megszabadulhatnak a gyermekkori naív, szakállas istenképtől, vagy környezetük önzőén vallásos, hatalmaskodó „istenétől", akit nem egyszer fenyegetésül, büntetésül állítottak eléjük. Tagad223
