Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Beszédes karácsony
TANULMÁNYOK Gál Ferenc BESZÉDES KARÁCSONY A keresztény - marxista dialógus kapcsán mindkét fél szokta ismételni, hogy minden eddigi emberi érték örökösének érzi magát, illetőleg, hogy az ember valóságos érdekeit képviseli a történelemben. A nézőpont különbözősége természetesen magával hozza az ellenvetéseket. A marxista partikuláris szemléletnek nevezheti a kereszténységet, mivel az világfeletti tényezőktől teszi függővé az embert, s a túl- világi jutalom, vagy büntetés hangoztatásával lemond a földi rend kiteljesedéséről és az ember boldogításának kötelességéről. A keresztény gondolkodó viszont azt állítja, hogy a transzcendentális és eszkatologikus kapcsolat az ember lényegi velejárója, mert anyagi teste mellett szellemi lelke is van. Ennek a szemléletnek az alapján ő is partikulárisnak mondhat olyan világnézetet, amely nem megy tovább a gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális tényezőkön. Mivel a két felfogás két különböző feltételezésből indul ki, elvileg nehéz volna őket közös nevezőre hozni. Egy azonban biztos: az egyetemesség igénye hozza magával mindkettőnél az expanziót. Ha minden emberi érték örököse, akkor ezeket az értékeket tisztázni kell és mindenkinek juttatni kell belőlük. A marxistát a lét kibontakozásának törvénye ösztönzi arra, hogy kifelé tekintsen és a szellemi kapcsolat vonalán is adja tovább azt, ami benne van a biológia és a társadalom törvényszerűségében. A dialógusnak valamilyen formája tehát együtt jár a struktúra felismerésével. Természetesen a dialógus módját és körülményeit sok más tényező határozza meg. Mint teológus annak a megvilágítására törekszem, hogy milyen irányú a keresztény expanzió és hogyan következik a kifelé nézés a kereszténység lényegéből. A kereszténység alapvetően személyes struktúrájú jelenség. Az ember a személyes Isten teremtménye. A személynek az én-te közösségben megnyilvánuló sajátsága annyira a lét mélyéről fakad, hogy nem magyarázható másképpen, csak abból, hogy az ősvaló a „saját képmására és hasonlatosságára alkotta". Isten és az ember személyes létével már adva van a függőleges irányba mutató párbeszéd. Az ember mindig is kérdező és választ váró lény volt. Kutatta a lét titkait, a jövő rejtelmeit, imádkozott az őstitokhoz, sőt a természet titkaiban is az ő tükröződését látta. Figyelt és várta a felsőbb közlést, a kinyilatkoztatást. Az Ószövetség már ilyen kinyilatkoztatás. Isten megszólítja az embert, természetfölötti jeleken keresztül közli akaratát és állásfoglalásra készteti. Az Ószövetségnek ugyan még nincs egyetemes küldetése, hiszen az a feiadata, Hogy várja a megígért jövőt, a teljességet. De már hirdetnie kell Isten dicsőségét, amelynek megnyilatkozását felismerte a történelemben és tanúságot kell tennie az Istennel való kapcsolatáról a nemzetek között. Nemcsak azáltal, hogy a választott nép kerüli a bálványok tiszteletét, hanem méginkább az erkölcsi törvény megtartásával: az igazi istentisztelet nem az áldozatbemutatás, hanem az igazságosság és a szeretet gyakorlása. Isten jelenléte, illetőleg ismerete horizontális irányba is éreztette hatását. A kinyilatkoztatás személyes és dialogikus jellege azonban Jézus Krisztuban vált teljessé. A vele megjelent teljességnek külső jele a kimeríthetetlenség. A teológia kétezer év óta beszél róla, de nem tudta feltárni titkait. Az imádkozó egyház állandóan beszél vele, s nem fordult el tőle sem a csalódottság érzetével, sem a szellemi 207
