Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Beszédes karácsony
haladás fölényével. A keresztény vallások végső fokon abban különböznek egymástól, hogy milyen árnyalati különbséggel értelmezik szavait. Sőt, századunkban is divatosak az ilyen irodalmi kérdések: Ki nekem Jézus Krisztus? Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy mit jelentett a történelem számára, hanem arról, hogy mit jelent ma nekem, kinek tartom én létem értelmével kapcsolatban. Ez a változatosság legalább is azt mutatja, hogy Krisztusról lehet beszélni, ő valódi téma. Aktualitására csak egy magyarázat van, amelyet már az evangélista megadott: ő az Isten teljes és végső szava az emberiséghez. Benne az örök isteni szó, az Ige lett emberré, akiben Isten, mint atya öröktől fogva kimondta magát. Mivel magát mondta ki, azért szava végtelen és egész lényegét megismerteti. Ha ez az isteni szó emberré lesz és beleszületik történelmünkbe, akkor embersége is az Ige sajátságait hordozza: élete, beszéde, tettei mind azt tükrözik, amit Isten, mint atya mondani akart az emberiségnek. Ö tehát olyan téma, amelyet nem az emberi szellem termelt ki. De éppen ezért felsőbbrendű, érdekes és arra ad választ, ami túl van a földi lét fenntartásának problémakörén. Az Ige egyúttal az Atyával szemben a Fiú, ezért az örök párbeszéd, amely őket összeköti, folytatódik emberi alakjában is. Amikor hozzánk beszél, nemcsak azt mondja el, amit az Atyától hall, hanem bevon bennünket az Atyával folytatott párbeszédbe. Saját fiúságát kiterjeszti ránk is és ezzel eléri, hogy erről az új magaslatról szólítsuk meg Istent és egymást. A keresztény tanításban tehát megvan emberi létünknek a transzcendens vonatkozása s ennek megfelelően minden dialógus beletorkollik a transzcendenciába, vagyis az Istennel fennálló kapcsolatba és felelősségbe. Ez a meglátás már az apostolok viselkedésében tükröződik. A hivatalos hatóság előtt így nyilatkoznak: „Nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk” (ApCsel 4,20). Az isteni üzenetet tovább kell adni, mert az egész emberiségnek szól. Aki egyszer a személyes bizalom síkján találkozott a meghalt és feltámadt Krisztussal, az rájött, hogy ő maga az örömhír. Az ősegyház igehirdetése nem az, amit Krisztus mondott, hanem az, ami benne teljesedett ki, mint megváltás. Szava, tette, szenvedése, halála és feltámadása ebből a szempontból érdekes. Az apostolok szemében Krisztus a „jel”, amelyet értelmezni kell. Ezt a jelet a szellem eszközeivel kell továbbadni: „a hit hallásból fakad” (Róm 1,17). Lehet elfogadni vagy visszautasítani, de nem lehet véglegesen napirendre térni fölötte, mert azt a témát senki más nem merte megragadni, amelyet az ő tanítása, szenvedése és feltámadása bemutatott. A magyarázat és a vita lehetősége mindig fennáll, mert az egyes emberek minden külső adottságot saját érdeklődési körüknek megfelelően szemlélnek. De hozzájárul még egy szempont, amelyre Pál apostol hívja fel a figyelmet: az igehirdetés tárgya a megfeszített Krisztus, aki az egyik ember számára a botránkozás forrása, a másik számára ostobaság. Isten ugyanis olyan színekkel dolgozik, hogy bölcsessége a földi gondolkozás előtt esztelenségnek tűnhet, ereje pedig gyengeségnek (1Kor 1,18-25). Krisztus rendkívüliségét azok is megélik, akik az evangéliumban csak a személye köré sűrűsödő drámai feszültséget veszik észre. Ezek szemében ő „ember az emberekért" vagy esetleg „szupersztár”. Az ősegyház másként nyilatkozott róla: ő az Isten titka, kimeríthetetlen szava, azért az értelem soha nem készülhet el vele. Öt hittel kell befogadni és akkor biztosak lehetünk, hogy kinyilatkoztatja magát nekünk (Jn 14,21). Az egyháznak is abban kell bizakodnia, hogy a Szentlélek elvezeti a teljes igazságra (16,13). A tanúskodás, a róla való beszéd tehát csak úgy lehetséges, ha ez a belső kegyelmi megvilágosítás kíséri. Az egyház mondanivalója Ha Krisztusban az örök isteni Ige testesült meg, akkor az egyháznak csak ő lehet a mondanivalója. O az Isten titka az emberek számára (Kol 2,2). A titok tartalmát az apostol csak eszkatologikus vonatkozásban jelöli meg: Krisztus bennetek a megdicsőülés reménye (Kol 1,27). Mivel ő itt van, azért mi Isten gyermekei lehetünk, ennek a hivatásnak megfelelő életet élhetünk és jogunk van a mennyei örökségre. Jelenléte egyúttal az egész teremtett világ számára a végső megdicsőülés biztosítéka. 208
