Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)

1972 / 3. szám - FÓRUM - Bolberitz Pál: Hozzászólás a "Gondolatok a házasság felbonthatatlanságáról és felbomlásáról" c. íráshoz

beállítja az ősi emberi (mózesi) törvénnyel. Nem ítéli el az ószövetségi törvényt azzal, hogy helyébe új törvényt állít, szavai inkább valamiféle céltörvényt fejeznek ki. A céltörvény megvalósítási távlatot nyújt. Nem abszolút követelménnyel lép fel az alattvalókkal szemben, hanem optimális követelményt állít eléjük. Megmutatja a legjobb magatartási formát és célt, melynek irányában a megvalósításnak folytonosan haladnia kell. Amennyiben a hegyi beszéd „új törvényét” ilyen céltörvénynek tekintjük, akkor a házasság fölbonthatatlansága is más megvilágításba kerül. A Máténál közölt hegyi beszéd űn. antitéziseiben is olvashatjuk Jézus új törvényét a házasságról. Az Úr felbontha- tatlansógi parancsa itt abban az összefüggésben szerepel, melyben szó van az eskütől való feltétlen tartózkodásról, a gonosszal szembeni védtelenség tudatos vállalásáról, és az evangéliumi szegénységről. Az egyház elméletben, de még inkább a Gyakorlatban a hegyi beszéd „új törvényét” ilyen céltörvénynek tekintette, vagyis nem követelte meg annak feltétlen megvalósítását, inkább „evangéliumi tanácsként” ajánlotta, mint optimális követelményt mindazoknak, akiket a kegyelem erre indít. Továbbá, az eskütételt nemhogy megtiltotta volna az egyház, hanem bizonyos esetekben ma is előírja. Tudjuk azt is, hogy az ártatlan fél jogos önvédelme a katolikus erkölcstan szerint megengedett, holott a hegyi beszéd törvénye kimondja: ne állj ellen a gonosznak. Az evangéliumi szegénység újszövetségi törvényének megvalósításában is nemde folyvást „úton van” az eqyház? A szeretet új törvényét is inkább céltörvénynek kell tekintenünk, mert senki sem mondhatja el magáról, hogy már tökéletes a szeretetben. Nos, így a házasság fölbonthatatlansága sem lehet a heqyi beszéd szellemének megvilágításában (Mt 5,32) a meqvalósítást illetően kivételt nem tűrő abszolút, hanem inkább optimális követelmény, amely figyelemmel van Isten országának botlásokkal és vajúdással történő kibontakozására.

Látszatra tehát úgy tűnik, hoqy az ősegyház felfoqása a házasság felbonthaíat- lansógáról nincs teljes összhanqban Jézus kijelentésével. Ha azonban történeti és kulturális szempontból is vizsgáljuk az újszövetség házassági tanítását, akkor egységes és összefüggő kép tárul elénk. Azt látjuk ugyanis, hogy az apostoli kor — az ő'seqyház körülményeinek és igényeinek megfelelően — a különböző kultúrkörök házassági szokásait figyelembe véve a gyakorlatra alkalmazta Jézus tanítását. A hellén pogánv kultúrkörben Márk és Pál álláspontja volt mérvadó, míg a sajátosan zsidó körülményekre Máté ■alkalmazta az Úr szavait. A Máté és a Pál szerinti kivétel alapja közös: Békesség legyen a házasságban. Békesség legyen az egyházi közösségben a zsidó- és a pogány- keresztények között, és hitbeli békesség legyen a keresztény-pogány vegyesházasságokban. Vagyis, a Szentírás tanúsága szerint, a békesség érdekében mégis van kivétel a házasság felbonthatatlansága alól. Ne feledjük azonban, hogy a szentírási kivételek sajátos helyzetekben születtek, s ezeket szó szerint nem ismételheti az egyház, amikor jelenkori házassági problémákra akar orvoslást nyújtani. Megtehetné azonban azt, hogy az újszövetségi kivételek analógiájára s azokat továbbfejlesztve nemcsak a hit és békesség értékeire, hanem a házasság más életlehetőségeire, egyéb értékekre is figyelmet fordítana, melyeknek hiánya aligha teszi lehetővé a házasság fölbonthatatlansá- gának megvalósítását.

Th. Bővet, a neves evangélikus házasságtudományi szakértő és idegorvos véleménye szerint „vannak olyan házassági kapcsolatok, melyekben a házasság minden lényeges eleme oly súlyos csorbát szenved, hogy ez mindkét házastárs és a gyermekek súlyos lelki károsodásához vezethet”. Ilyen esetekben — kérdezi a szerző — mondhatjuk- e még, hogy Isten akarta ezt a házasságot? (Ehekunde, II. Tübingen, 1962. 269.) Vajon nem lehetne-e, — kérdezi B. Häring, a katolikus morálteológus — a Máté-féle válóokot tágabb horizonton szemlélve a házasságtörésből fakadó különélést illetve elválást a házasság erkölcsi halálának tekinteni? Ha az egyház feloldozást ad az emberölés bűnére, pedig azt már nem lehet jóvá tenni, akkor nem tekinthető-e a házassági hűség felbomlása is, indokolt esetben, amikor már a házasság minden „java” veszélyben van, olyan morális halálnak, amely szintén irreverzibilis folyamat? Hiszen az a szeretet is meg tud halni, mely elegendő a házasság valamennyi terhének hordozásához. Ebben az esetben az egyháznak nem keli lelbontania a házasságot, mert az már megszűnt létezni. S mivel a házasság morális halála — mondja Häring — gyakorlatilag mintegy azonosítható a partner fizikai halálával, akkor az ártatlan fél újraházasodása sem tekinthető házasságtörésnek, mely ellentmondana Jézus felbonthatatlansági parancsának. (Wie unauflöslich ist die Ehe? A szerző egy „Spiegel"-interjú keretében — 1970. 24. 93. o. — hivatkozik arra is, hogy a keleti egyházak hagyománya megengedi a házasság erköcsi halála esetén az ártatlan fél újra- házasodását.) E. Schillebeekx véleménye szerint azzal igazolható a „privilegium Pcu- linum” engedménye, hogy a felbonthatatlan házasság lényeges eleme a hit, és a közös hitből fakadó béke. Ha ez hiányzik, akkor ilyen esetben már aligha beszélhetünk felbonthatatlan házasságról. (Le mariage, I.

179