Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A tévedhetetlenség kérdése az egyház belső dialógusában
TANULMÁNYOK Cserháti József pécsi püspök A TÉVEDHETETLENSÉG KÉRDÉSE AZ EGYHÁZ BELSŐ DIALÓGUSÁBAN A hagyományos tanítás fogalmai és tartalma Az egyház tévedhetetlenségének hite a legősibb időktől kezdve a keresztény tudat egyik alappillére volt. A tévedhetetlenség dogmája azt tartalmazza, hogy a kinyilatkoztatott isteni igazságok az egyház hitében és tanításában a Szentlélektői nyújtott különös karizma alapján sértetlenül és meghamisítatlanul az idők végezetéig megmaradnak. Krisztus Urunk idevonatkozó ígéretei alapozták meg az ósegy- ház ama hitét, hogy „az élő Isten egyháza az igazság oszlopa és biztos alapja” (1 Tim 3,15). Az Úr a mennyei Atyától kapott üdvösségi küldetését az apostoloknak adta át, és az apostolok tanítói tekintélyét saját isteni tekintélyével azonosította (Mk 3,13; Lk 16,10; Jn 17,18). E konstitucionális megalapozáson túl Krisztus megígérte az apostoloknak állandó segítségét is, és különösen búcsúbeszédeiben győzte meg őket a Szentlélek szüntelen támogatásáról: „Az Igazság Lelke” majd erőt ad nekik, hogy tanúságot tehessenek Krisztus mellett (Jn 14,16; 15,26; ApCsel 1,8). A Lélek vezeti be az apostolokat minden igazságba, és eszükbe juttatja majd nekik, amit az Úr mondott (Jn 14,26). Az apostolok az ígéretek alapján valóban abban a tudatban éltek, hogy a csalhatatlan isteni igazság birtokában vannak. E biztosíték eszkatológikus kihatással az örök igazságok hirdetőivé és őrzőivé avatta őket. A Szentléleknek pünkösd napján való eljövetele az apostolok számára már nem egyéni adományt jelentett, hanem azonos volt az egész egyháznak az „igazságban való megszentelésével” (Jn 17,17). Az ősegyház előtt egyre világosabb lett ezután, hogy az evangélium hirdetését nem lehet leszűkíteni, és nem lehet elterjedésében megakadályozni (ApCsel 4,19). Ez ugyanis nem emberi szó és tanítás, hanem Isten szava (2 Kor, 4,5; 1 Tessz 2,13). Krisztus nevében és megbízásából történik az igehirdetés (Róm 10,17; 1 Kor 9,15), a hirdetők Isten szavának alázatos szolgálói (Ap Csel 6,2; Ef 4,14), a hirdetés tisztaságát és igazságát pedig különös kegyelem biztosítja (1 Kor 7,25; Tit 1,9). Az ősegyház azt is tudta, hogy az igének hirdetése a hitben való engedelmességet és alávetést tesz szükségessé (Gál 1,6). Az I. Vatikáni zsinat alkalmazta először az ,,indefektibilitás", a romolhatatlan- ság (Schütz szerint: fogyatkozhatatlanság) és az „Infallibllitás", a tévedhetetlenség fogalmait, és e két tartalmat igen szerencsésen egymás mellé állította. Az előbbin az egyház eredeti alkatának, lényeges elemeinek és rendeltetésének történelmi változhatatlanságát, tehát valóságát és megmaradását értjük. E szerint az egyház Istentől létesített üdvösségi intézmény, melyet más vagy jobb itt a földön nem követhet. A másik minősítés, a tévedhetetlenség az egyház sértetlen megmaradásán belül értendő új vonás vagy adottság, mely a hitről és az erkölcsről szóló tanítás tévedésmentességében nyilvánul meg. Más szóval: amikor az egyház az evangélium tartalmát és az abban lefektetett erkölcsi elveket kifejti és magyarázza, akkor csak igazat mondhat. S valóban az egyház lényeges romolhatatlanságának, integritásának egyenesen ellentmondana, ha a kinyilatkoztatott isteni igazság előterjesztésében tévedne. Tudnunk kell, hogy az egyház tévedhetetlenségét a Szentlélek Isten különös kegyelme biztosítja. Ez más, mint a sugalmazásban nyert természetfeletti megvilágítás; a tévedhetetlenség külön karizmájáról szoktunk beszélni; Más elnevezése „assistentia divina”, isteni támogatás. 140
