Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - Megújulás felé
bárcsak maradtunk volna a biztonságot jelentő „régi", a „húsos fazekak" melletti A „meghitt régi" után kiáltok szavát lehetetlen meg nem hallanunk, de ugyanúgy lehetetlen lenne e kiáltásra, kérdőrevonásra választ nem adnunk. Szólni kívánunk ezért — e számunkban és majd később is — a tévesen értelmezett ,,visszatérésről", „hagyományőrzésről”, vagy épp a már-már súlyosan bűnös rezignációról. De szólnunk kell arról is, hogy steril magatartás lenne, ha csupán ,,lázonganánk" a „római rendszer", vagy épp a „püspöki hivatal" ellen. Akik CSAKIS kontestálni akarnak, azok általában keveset, vagy semmit sem tesznek. A hibákat, mulasztásokat nemcsak és kizárólagosan a püspökök testületében, vagy épp a pápában, hanem mindannyiunknak - papoknak és világiaknak - önmagában kell felkutatnia, és szívós munkával kiküszöbölnie. A pusztában vándorló izraeliták is csak vezetőiket vádolták, elfeledve, hogy épp ők nyitották ki a kaput, mely a szabadság és a biztonságosabb, szebb élet felé vezetett. A fölösleges vádaskodás vagy épp rezignáció helyett kötelességünk rámutatni, hogy kezünkben van saját jövőnk irányításának kulcsa; hogy új, korszerűbb utakat kell keresnünk az istentiszteletben és igehirdetésben; hogy meg kell hallanunk a hívő embereknek és a „tanult" teológusoknak jogos és indokolt kérdéseit: hogy nyitottabbaknak kell lennünk az emberi, a társadalmi problémák felé; hogy nem őrizhetjük tovább a középkori-feudális vagy barokk-abszolutisztikus gondolkodásmódot és szervezeti formákat, hiszen mindez nem az egyház krisztusi öröksége, hanem egy túlhaladott kulturális-társadalmi koncepciónak lehúzó terhei; hogy tudomásul kell vennünk: nem lehet egyikünk sem e feudális-barokk rendnek és gondolatvilágnak őrzője, amikor a keresztények tömegei ma világszerte a demokratizmus és szocializmus gondolatvilágával ismerkednek, sőt kifejezetten ezen az úton alakítják jövőjüket. Tudjuk jól, hogy elsősorban vezetőinknek, a pápának és püspököknek a vállára nehezedik a feladat, hogy a felszabadító, örökérvényű örömhírt korszerűbben hirdessék, hogy a szabadság felé vezető utat — mely Isten gyermekeinek szabadsága — megmutassák, s hogy az első nehéz lépéseknél valóban vezetőink legyenek. Ugyanakkor azonban ahhoz sem férhet kétség, hogy a mi utunk sem lehet a kényelmeseknek vagy épp az „elvből" visszahúzóknak az útja; hogy nem kiálthatunk unos-unialan a megszokott, a ,,biztonságot jelentő" régi után; hogy egyikünket sem foghat el semmiféle pánikhangulat. A félelem mindig torzítva látja a jövőt, ezért ragaszkodik olykor görcsösen a status quo fenntartásához. Pedig „a félelem ostobává tesz, mert megbénítja az önbizalmat és a szükséges alkalmazkodási képességet" (A. Exeler). A megújulást biztosítani képes belső dialógus legnagyobb kísértése, s ugyanakkor egyben a legkényelmesebb alibi a kérdés ismételgetése lehet: mire való mindez? minek mindent felbolygatni? Más szóval: a rezignáció, a remény feladása, a belső emigráció. Gondolunk-e — ilyen kísértés jelentkezése esetén — arra, hogy épp emiatt akadnak szép számmal, akik a „külső emigráció", az egyháztól való eltávolodás útjára lépnek? Az egyháznak földi vándorútja során voltak, vannak, és minden bizonnyal lesznek is kritikus órái, krízis-helyzetei. Konfliktusokkal élünk, s csakis a II. Vatikánum, a pápa, az egyház püspökei, tudósai és jóakaratú hívei által annyira kívánt „belső dialógus" lehet a mában jelentkező problémáinknak feszültségét feloldani képes útja. Nehéz feladatok, hosszú út áll előttünk, míg közös munkával a mában vajúdó holnap egyházának falait emeljük. Mert csakis erről van, és lehet szó: a holnapot, annak egyházát kell építenünk, új virágzás felé vezetnünk. Új alapra nincs, nem is lehet szükségünk, mert „a lerakott fundamentumon kívül, mely Jézus Krisztus, mást senki nem rakhat" (1 Kor. 3,11). És éppen ezért bízunk a jövőben is: mert hittel valljuk, hogy Jézus Krisztusnak, az ő örömhírének ereje mindig erősebb volt, és marad, mint az emberi tehetetlenség, lustaság, felületesség. A tespedés nyugalma, „biztonságos" mozdulatlansága helyett az ÉLETET, annak mozgalmasságát, lendítő erejét mindenekelőtt maga Krisztus jelenti számunkra. Sz. A. 139
