Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 2. szám - FIGYELŐ - Goják János - Hajdók Zsolt - Tomka Ferenc: Beszélgetés B. Häringgel
A helyzet gyökeresen megváltozott. Az egyház ma nemcsak szeretettel törődik a hivatásukat elhagyott papokkal, de sürgeti felelős bekapcsolásukat Isten Népének szolgálatába. Bár itt is sok még a tennivalónk. A II. Vaticanum alatt döntő szerephez iutottak a teológusok. A zsinati atyák minden szakkérdésben kikérték véleményüket, és hallgattak is szavukra. Az utóbbi Időben viszont — hasonlóan a püspöki szinóduson - többek szerint e kialakult jó viszony elhidegülésének jelei mutatkoztak. Hogyan ítéli meg Profesz- szor úr a helyzetet? B. Häring: Bizonyos, hogy a probléma fennáll. Mintha a hierarchia és a teológusok kölcsönös bizalmatlansággal tekingetnének egymásra. Ezt a bizalmatlanságot magam is elégszer éreztem. Kétségtelen, hogy a dolgok természetéből következnék az az igény, hogy a hierarchia posztjaira megfelelő szakértelemmel bíró, kompetens papok kerüljenek. Ez azonban olyan „ideál”, amely nem valósul meg mindenkor. Sokakat meglepett, amikor Dell'Acqua bíborost hosszú diplomáciai pályafutása után, minden komolyabb pasztorális gyakorlat nélkül az egyik legnehezebb egyházmegye, a római élére állították. Talán nem követek el indiszkréciót, ha elmondom, hogy a kardinális maga érzi leginkább a teher súlyát. — I. Antoniutti bíboros a szerzetesek kongregációjának prefektusa. Egyénisége iránt — éppúgy, mint az imént említett Dell'Acqua kardinális iránt — mély tiszteletet érzek. De vajon hogy irányíthatja olyan valaki a szerzetesség mai megújulását, aki maga soha sem _volt szerzetes? — Idevág egy másik példa is. Wright bíboros, a Klérus Kongregáció vezetője nemrégen egy teológiailag képzett, de foglalkozás szempontjából vegyes összetételű hallgatóság előtt tartott több, mint százperces előadásban, minden megkülönböztetés nélkül elmarasztalta a teológusokat. Előadása végén egy világi — egy orvos — kért szót és tisztelettel figyelmeztette a bíborost, hogy a kritikájában szereplő szempontok a negyven évvel ezelőtti teológusokat érintik, nem pedig a maiakat. Erre egy jelenlévő apáca a kardinális védelmében megjegyezte: „legyünk megértéssel az iránt is, hogy a bíboros úr viszont akkoriban végezte a teológiát”. Professzor úr 1968-ban hazánkban járt és a Hittudományi Akadémián tartott előadása után néhány kérdésre válaszolva a születésszabályozással kapcsolatban más véleményen volt, mint a pár hónappal azután megjelent enciklika. Professzor úr véleményéről akkor úgy beszélt, mint a teológusok többségi elgondolásáról. Az enciklika mégis más utat mutatott. Milyen súlya van végülis a teológusok véleményének az egyházban? B. Häring: Személy szerint csak a legnagyobb tisztelet hangján szólhatok a Szentatyáról, aki a születésszabályozás rendkívül nehéz kérdésében lelkiismerete szerint döntött. Tudnunk kell azonban, hogy az encikli- kát előkészítő bizottság véleménye megoszlott. A bizottság két javaslatot terjesztett a pápa elé: egyet, amely a többség, és egy másikat, amelyet a kisebbség támogatott. A két javaslat benyújtása után azonban a többségi vélemény képviselőit nem engedték a Szentatya közelébe, illetve, mint a világegyház arányaihoz mérten elenyésző kisebbségről beszéltek róluk. Konzervatív részről volt olyan túlzó elgondolás is, amely a teljes önmegtartóztatást vélte a születésszabályozás egyetlen megengedhető módjának, minden egyéb módszert súlyos bűnként bélyegezve meg. Ezt a „Casti Con- nubii"-nél is rigoristább vélekedést maga VI. Pál pápa törölte a Humanae Vitae fogalmazványából. Az említett dezinformá- ció következtében azonban a Szentatya arra a meggyőződésre jutott, hogy enciklikájával o helyes középutat választja két szélsőséges vélemény között. Mindazokat, akik ismerték ezeket az előzményeket, nem érhette meglepően, hogy a megjelent körlevél éles viták és sok esetben elmarasztaló kritikák kereszttüzébe került. Ekkor többen a Szentatya környezetéből erélyes rendszabályok foganatosítását követelték az ellen- véleményt nyilvánítókkal szemben, beleértve a kiközösítés végső eszközét is. Ezzel szemben, amikor Döpfner német bíboros, aki az elsők között foglalt kritikusan állást az éneklikával szemben, illetve a skandináv püspökök, akik viszont a legkeményebben emelték fel szavukat ellene, Rómába érkeztek, a Szentatya legnagyobb szeretettel fogadta őket. A Humanae Vitae, illetve a körülötte zajló sokszor szenvedélyes viták eredményét ebben látom: Megmutatta, hogy a pápa és a részegyházak kapcsolata alapvetően a dialógus. Nyilvánvalóvá lett a másvallásúak és az egész világ számára, hogy a pápával lehet párbeszédet folytatni, sőt lehet őt kritizálni, helyesbíteni is. Most már inkább a jövő felé fordulva: hogyan képzeli el Professzor úr a püspök és a teológus „ideális" kapcsolatát? B. Häring: Olyannak, mint a pápa és a részegyházak kapcsolatát. Vagyis a kölcsönös bizalom légkörében fogant, a másik 129
