Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - Turay Alfréd: Két világnézet határán
külvilág nem létezik, hanem azt (mivel Heisenberg a szót sajátos, etimológiai elemzéséből fakadó értelemben használja), hogy a létezés módját nem lehet csupán az atomi vagy korpuszkuláris világ viszonyaira extrapolálni, hanem tovább kell lépni. Kétségtelen, hogy az ehhez hasonló végkövetkeztetések még csak hipotézisek. Lehet ellenvetéseket felhozni [22]. Gondolatmenetünk szempontjából azonban az a fontos, hogy a mai fizika világképe az elemi részekre vonatkozóan (bármilyen értelmezésbeli különbségek vannak is még) azt mutatja, hogy az anyag „végső” alkotóelemeinél annyi könnyedség, gondolathoz hasonló finomság észlelhető, hogy talán megkockáztathatjuk a kijelentést: a fizikusok a hivő hipotézisét látszanak megerősíteni. Ugyanakkor megállapíthatjuk azt, hogy még a Heisenberg-féle ősanyag, reális potencia, matematikai struktúra stb. is beleférne Lenin filozófiai anyagfogalmába. Heisenberg ezt nem ismerte fel, mivel talán kevéssé ismerte a dialektikát. De ugyanígy nem akarják elfogadni a marxista filozófusok sem. S jól tudjuk, maga Lenin is tiltakozott volna „az ilyen belemagyarázások” ellen. Persze nem valami belső ellentmondás miatt, hanem bizonyos történelmi, társadalmi, politikai, érzelmi indítékok alapján. Amikor ő arról beszél, hogy: „az a bizonyos felsőbbrendű szellem, az isten csupán az anyagi forrástól és az embertől elszakított, fantasztikus absztrakcióvá változtatott érzet, gondolat, tudat, amely nem tárulhat fel érzeteinkben, mert nem is létezik” [23], — akkor ezt egyáltalán nem jelenti ki döntő természettudományos vagy filozófiai érvek birtokában. Álláspontját azonban a korabeli, sokszor szofisztikus és egy meghatározott társadalmi rendet szentesítő eszmefuttatások, a dogmatika indokolatlan merevsége és az Egyház társadalmi reformok irányában tanúsított bizonyos fokú passzivitásának ismeretében ma kezdjük sokkal jobban megérteni. Végső következtetésünk az, hogy a kontigencia megtapasztalásából adódóan követelt Abszolutumban hivő ember nem találhat különösebb nehézséget abban, hogy az isteni gondolat vagy más oldalról nézve, az anyag a dialektikus materializmus által feltárt elvek szerint bontakozik ki. Konvergáló utak Jóllehet a marxisták és keresztények közötti dialógus inkább a jelen, a földi feladatokra irányul, nem hanyagolható el az ún. elméleti kérdéseknek megoldása sem. Biztos az, hogy a marxizmusnak ilyen „megkeresztelése” már eleve gyanút ébreszthet hivőben és nem-hivőben egyaránt. Mégis - úgy véljük - a jövő gondolat-útjai ilyesformán alakulnak majd. Hiszen a Realitás csak egy, és azt meg lehet helyesen ismerni. Csupán szemléletmódbeli eltérések vannak, ezeket viszont össze lehet és kell hangolni. Optimizmusunk hasonló ahhoz, amelyről Teilhard de Chardin így számol be: „Jelenleg mindenütt, tekintet nélkül az osztály-, a hivatás- és vallás'külörtbségekre, vannak emberek, akik a Tér-Idő határtalan és szerves dimenzióiban kezdenek okoskodni, cselekedni és imádkozni. A külső szemlélő számára talán elszigeteltnek tűnnek fel. De ők azonnal megérzik, felismerik egymást, mihelyt életük kereszteződik. Tudják, hogy holnap elvetve régi koncepcióik régi szerkezeteit és régi formáit, az egész világ úgy lát, és úgy gondolkodik majd, mint ők” [24]. E konvergencia gyakorlati ígérete pedig az, hogy az értelmes, célokkal telített, de rövid és pusztulásra ítélt földi élet után minden jó szándékú marxista számára megnyílik az abszolút jövő* a keresztények pedig egyre jobban átérzik és gyümölcsöztetik a II. Vatikáni zsinat tanítását, amely szerint: „a végső dolgokba vetett remény nem csökkenti a földi feladatok jelentőségét, hanem inkább új indítékokkal mozdítja elő teljesítésüket” [25]. JEGYZETEK I. Világosság, 1969/4, 211. - 2. W. Heisenberg: Válogatott tanulmányok, Bp. 1967. 149. - 3. E. Kahane - R. Garaudy: Teilhard de Ghardin, Bp. 1967. 100. - 4. Dialektikus materializmus, Bp. 89
