Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Pál (VI.) (pápa): VI. Pál pápa az olasz püspökökhöz - János (XXIII.) (pápa): Vész-próféták - A teológia feladatairól; a tízparancs új fogalmazása az osztrák elsőáldozók számára; hírek, beszámolók a világegyház életéből; a szentmisében végzett bűnbánati ima jelentősége (Ebele Ferenc); kegyelem és fejlődés (Tóth Aladár)
Norbert Creinacher, a tübingeni pasztorál- teológus int (Wort und Wahrheit 1971. 4. sz. 363-65): nehogy a világszerte tapasztalható társadalmi fejlődés és demokratizálódási folyamat fölött fölényesen eltekintve (amint erre Kari Mannheim már évtizedekkel ezelőtt rámutatott), a régi világ régi keretei és szokásai közé merevedjünk egyházi életünkben. Ma, amikor a közösségi-társadalmi életben milliónyi ember válik egyre aktívabbá, ügyeljünk, nehogy az egyház életének nyomatékozott hierarchizálása és az Isten népének soraiban még ma is kiélezett rangsorolás miatt egyre nagyobb űr tátongjon a társadalmi fejlődés és az egyház belső életének alakulása között. Ez az űr válik ugyanis legfőbb okává annak, hogy az egyház hitelét veszti a tömegek szemében. XXIII. János pápával és a II. Vatikáni zsinattal az egyháznak hitel reméltósága kezdett szemmel láthatóan növekedni. Nehogy eljátsszak, elveszítsük ezt a lassan növekvő hitelt azzal, hogy újra mereven ragaszkodunk létünk korok igényeihez, külsőségeihez, hivatali rangjaihoz és rendjéhez. * A szentmisében végzett bűnbánati ima jelentősége Sokan talán jelentéktelen változásnak minősítik a régi lépcsőima átalakítását bűnbánati imává. Tulajdonképpen nem is szorosan vett imáról, hanem bűnbánati cselekményről van szó (actus poenitentialis), amelyben a hívek is tevőlegesen vesznek részt [1]. Lelkipásztort szempontból szinte felmérhetetlen nyereség ez. Mert valóban nem kisebb dologról van itt szó, mint lelkiéletünk megújításáról. A bűnbánati ima helyes alkalmazásával „nagykorúságra” nevelhetjük önmagunkat és híveinket. Az új bűnbánati aktust ezért bízvást tekinthetjük a Szentlélek művének, mert megújulást hoz életünkbe. A szentmise bevezető éneke - melyet lélektanilag a bűnbánati imához kell sorolnunk, — belevésheti szívünkbe az ünnep alaphangulatát. Előkészít, és Istenhez emel. Nyitánya az elkövetkező isteni drámának, amelyben mi is tevőlegesen veszünk részt. Ezután hangzik fel a pap figyelmeztető szava: „Testvéreim! Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Ür szent titkait”! - majd rövid lelkiismeretvizsgálat és bánat következik. A lelkiismeretvizsgálat előfeltétele a szent csend. Rohanó és zaklatott életünkben szinte gyógyító hatású ez a csend. Szeretném megkérni paptestvéreimet, hogy ne siessék el ezt a csendet, tartson 1—2 percig, hiszen időt kell hagynunk a lelkiismeretvizsgá,latra és bánatra. Az ember ilyenkor összeszedheti magát, lélekben és — bátran mondhatjuk — testben is felkészülhet az Istennel való találkozásra. Ismeretes, hogy a keleti vallások milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak az elmélkedésnek. „Ismerd meg önmagád” - hangzott a görögök jótanácsa, önismeret nélkül nincs komoly lelkiélet sem. önmagunk megismeréséhez azonban idő és csend kell. Szükséges ez még akkor is, ha a szentmise előtt elmélkedünk, mert ilyenkor összefoglalóan mégegyszer megújíthatjuk jófel-cételeinket. Híveink számára pedig - róható életünkben - szinte az egyetlen idő és lehetőség, hogy komoly leikiismeretvizsgálatot végezzenek. Nagy ezért a jelentősége a pap és a hívők életében a szentmisében végzett bűnbánati imának. Rászoktat a rendszeres önvizsgálatra és szinte rászorít a jófekételek gyakorlására. Arra indít, hogy neveljük önmagunkat is. Minden nevelés annyit ér, amennyiben önneveléssé is válik! Hiába a lelkipásztor minden fáradozása, ha nem válik a hívekben is öntudatos önneveléssé mindaz, amit a szószékről hallanak. Talán itt kellene keresnünk egyik legfőbb okát igehirdetésünk csekély eredményének is. Ha fokozottabb felelősségérzetet, nagyobb önállóságot tudunk biztosítani híveinknél, úgy ez cse- lekvőbb hitéletet és nagykorúságot eredményezhet. Ennek pedig egyik legjobb eszköze a gyakori önvizsgálat és bánat. A megújított mise erre mindannyiunknak jó lehetőséget nyújt. Igaz ugyan, hogy eddig is ajánltuk a napi, heti síb. lelkiismeretvizsgálat végzését, a szentmisében végzett bűnbánati aktus ezt nem is pótolhatja. Viszont nagyon jól előkészíthet, ránevelhet erre. A napi leikiismeretvizsgálatot az emberek többnyire elfelejtik, így legalább a vasárnapi misén emlékeztetjük őket erre. A napi templombajáróinknak pedig és a papságnak jó alkalmat jelent a tökéletes szeretet felindítására. De van-e különbség a szokásos lelkiismeretvizsgálat és a szentmise bűnbánati aktusa között? A szokásos lelkiismeretvizsgálat közismert formái: a) az esti lelkiismeretvizsgálat, b) a gyónás előtti, c) és végül az ún. részleges lelki- ismeretvizsgálat, amikor ti. egy-egy konkrét bűntől vagy hibától akarunk megszabadulni. A szentmisében végzett lelkiismeretvizsgálat és bánat különbözik a felsoroltaktól. Már a neve is elárulja, hogy más: közösségi bűnbánati aktus. Ilyenkor inkább általában bánjuk bűneinket; főleg a közösségi szempontokat kell kiemelnünk, legfőképpen a szeretetet, hiszen ez köt össze bennünket Istennel és embertársainkkal. Jó alkalom arra is, hogy végre megszabaduljunk a régi individualista magatartástól, hogy a testvéri közösség ellen elkövetett bűnök is tárgya legyenek lelkiismeretvizsgála- tunknak. A bánat természetesen sohase maradjon el. „Bánat nélkül -nincs bocsánat!” Abban az 1-2 percben tehát, amely a szentmisében rendelkezésünkre áll, nemcsak lelkiismeretvizsgála- tot kell végeznünk, hanem a bánatot is fel kell indítanunk. Bármennyire is ellene vagyunk bizonyos formalitásnak, mégis, úgy tűnik, hogy a bánat felkeltésénél segítségünkre lehet néhány ima271
