Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Pál (VI.) (pápa): VI. Pál pápa az olasz püspökökhöz - János (XXIII.) (pápa): Vész-próféták - A teológia feladatairól; a tízparancs új fogalmazása az osztrák elsőáldozók számára; hírek, beszámolók a világegyház életéből; a szentmisében végzett bűnbánati ima jelentősége (Ebele Ferenc); kegyelem és fejlődés (Tóth Aladár)
szöveg. Egyszerűbb híveink gyakran képtelenek saját szavaikkal a bánatot felindítani. A szentgyónásnál végzett bánatima itt kevésbé alkalmazható, célravezetőbbnek látszik a hit, remény és szeretet fel indítása. A következő kis imaszövegben pl. minden 'lényeges elem bennt van: Istenem, hiszek Tebenned, mert örökké igazmondó vagy. Istenem, remélek Tebenned, mert végtelenül hű és 'irgalmas vagy. Istenem, mindennél jobban szeretlek Téged, mert végtelenül jó és szeretetreméltó vagy. Irántad való szeretetből bánom életem összes bűnét, irgal- mazz nekem. Ez tulajdonképpen a tökéletes bánat imája. Kisgyermekeknél elég ha ezt mondják: Jézusom, szeretlek, érted jó akarok lenni. Tulaj dónk ép pen tehát a szeretet felindításáról van itt szó, amely magába foglalja a bánatot, és eltörli a bűnöket is. Természetesen a mai egyházfegyelem szerint súlyon bűnöknél megmarad a szentgyónás kötelezettsége, de a kisebb bűnöket így megbánva, hozzásegíthetjük híveinket a gyakoribb szentáldozás öröméhez. „Áraszd ránk Szentlelkedet és újjászületünk: megújul az egész világ” [2]. A Szentlélek a megújított szentmise szertatásai által is újjáteremti a világot. De magunknak is ki kell vennünk részünket ebből a megújuló és megújító munkából. JEGYZETEK I. Inst. G. Miss. Rom. No. 29. - 2. Magyar Misekönyv Pünkösdvasárnapi szentmiséből. Ebele Ferenc plébános Kegyelem és fejlődés A kegyelmet az emberi gondolkodás ősidők óta úgy ábrázolja, mint az Isten felé igyekvés ellenpólusát, mint Isten felénk sugárzó segítségét. Ez a kép jól kiemeli a kegyelem ingyenességét. De ha az Isten felé haladást legáltalánosabb formájában, a fejlődésben szemléljük, akkor a fenti ellentét túlzott hangsúlyozása azt a benyomást keltheti, mintha a kegyelem - a fejlődés rendjével szemben - valami rendszer nélküli, a természetes oksorozatokat megkerülő, közvetlen, csodaszerű valóság lenne. Hogy a kegyelem lényegét más irányból is megközelítsük, állítsuk párhuzamba a fejlődéssel. A világ állandóan felféléntörő sodra, a fejlődés szigorú sorrendi szabályok szerint bontakozik Id a természetes, majd természetfölötti oksorozatokban: a quantumok alatti, tér-idő alatti, rend-nélküli „semmitől”, a meghatározott tér-idős anyagi oksorozatokon át, az élet rendjén át, az anyag-szellemi élet fokozatos téridőtől független ül és én át, a téridő-fölötti pléró- más Krisztusig, az Istenben egyesültségig. Minden fokozat a saját (tárgyi, alanyi) idejének (ill. időfölöttiségének) megfelelő oksorozatokon át valósul meg. A kegyelem megjelenésii formája hasonló: a mindenkori fejlődés megfelelő oksorozatain át hat ránk. Ez persze nem azt jelenti, mintha a kegyelem kimerülne a természetes rend megvalósításában. Hisz lényege épp az, hogy a természetes oksorozatokon és azoknak esetlegesség- hézagain át magasabb törvények érvényesülnek. De ha jól meggondoljuk, a fejlődésben is vannak felülről érkező hatások. A kozmosz fejlődése ugyanis ·— a jelenségek síkján - két erőből tevődik össze: az anyag-egységek (elemi részek, atomok, molekulák, élőlények) egyesülésre, emelkedésre hajló belső (immanens) erőiből, s ezen egységek egymásra gyakorolt kölcsömhatásából. A kölcsönhatás különleges formája az, amikor a magasabb fejlődési egység kimondottan, észrevehetően felemelő hatást gyakorol az alsóbb egységekre. Amikor pl. az élőlények elősegítik, gyorsítják a szervetlen anyagnak bonyolultabb szerves vegyületekké (szénhidrát-, zsír-, fehérjemolekulákká) való egyesülését. Vagy amikor az ember tudatosan célrairányuló szellemi tevékenységével fajtákat nemesít: működésüket egy irányban kifejlesztve, magasabb teljesítményekre teszi őket képessé (pl. a háziállatok speciális intelligenciáját fokozza). Ha a fejlődést egyetemességében, végtelenségében, gondviselésként nézzük, úgy ennek a fejlődésnek dinamikájába magától értetődően beleillik a kegyelem, anélkül, hogy szembeállítanánk egymással a kettőt. Nyilvánvaló, hogy az egyetemes fejlődés erőegyüttesében — a belső erőkön és ismert kölcsönhatásokon felül - lenniük kell a mai fajtanemesítéseinkhez hasonló, lefele ható, magasabb kölcsönhatásoknak is. Az is biztos, hogy a tér-idő fölötti össze- rendezettség legmagasabb fokáról a fejlődés csúcsa: a világot mindjobban egységbe foglaló Krisztus emel állandóan önmaga felé, — saját környezetünk, saját oksorozataink által. Hasonlóan ahhoz, ahogy mi a kutyánkat, saját befogadóképességének megfelelő eszközökkel, feltételes reflexeinek módosításával alakítgatjuk, - hogy „megértsen” bennünket, hogy „közelebb jusson” hozzánk. Azt hiszem, hogy a modern ember jobban megérti a kegyelmet, közelebb jut hozzá a mai természetismeretünkből vett hasonlatok által, mint a kegyelem és a fejlődés egyszerű szem- beállításával. Tóth Aladár orvos 272
