Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Meszlényi Antal: Nemzetünk égő áldozata
A sötétlátás háttere Köztudott, hogy Dzsingisz, a tatárok nagykánja, nem kisebb tervet forralt agyában, minthogy létrehozza a tatár-mongol világbirodalmat, mely magába olvassza Európát is. Készülődését csak az 1227-ben bekövetkezett halála akasztotta meg, s mint kötelező feladatot örökölte a nagykáni méltóságba beültetett egyik fia: Ogotáj. Kellő előkészület után, hadait 1237-ben indította el, s hamarosan eljutott velük a Volga vidékéig. Erről itthoni magyarjainkat Julián barát értesítette, aki a jelzett időiben laz őshaza felikutatása végett éppen Susdalban tartózkodott. Itt vette hírét, hogy az előretörő ellenség feldúlta a bolgárok és a mieink őshazáját, s hódítása következő állomása Kunország és a mi hazánk lesz [2]. A riasztó hírek vétele után, maga is hazafelé vette útját, s hogy mennyire igaza volt, tanú rá Rasztiszláv cserni- gori orosz fejedelem és Kötöny, a kunok királya. Ogotáj mindkettőjüket 1239-ben menekülésre késztette, s IV. Bélától kértek befogadást. Szívesen állt rá, mivel arra számított, hogy az előrelátható betörés esetén, különösen a mintegy 40 000 kun menekülttel számottevő véderőt nyerhet. Tekintve, hogy közel volt a veszedelem, kül- és belpolitikailag minden erejét latba vetette, hogy a keleti vihar ne találja készületlenül. Sajnos, így és úgy egymagára maradt. A külhatalmak közül II. Frigyes német császár imperialista céljaiért IX. Gergely pápával viaskodott, így sem az egyik, sem a másik nem jöhetett segítségére. De nem kísérte nagyobb szerencse a többi államfőnél sem. Egyedül Frigyes osztrák herceg ajánlotta fel segítségét, de ez is annyit ért, mint valaha a görög ajándéka, a trójai faló. Pár gerillaharc megvívása mellett főgondja a pártoskodás elmélyítése volt. S ez annyira sikerült is neki, hogy néhány forróvérű főúr meggyilkoltatta Kötöny királyt, a tatárok állítólagos szálláscsinálóját, akitől azonban ez be inem bizonyosodott [3]. Ennek lett a vészes következménye, hogy a kunok egyik része még időben itthagyta hazánkat, a másik pedig átpártolt a tatárokhoz. A kétes dicsőség után a herceg fogta magát, és hazafelé fordult. Meg r.em bocsátható könnyelműséggel vádolhatok akkori vezető nagyjaink. Királyuk hiába hangoztatta, hogy nyakunkon a tatár, a vétkes válasz legtöbbször ez volt: harcoljon a király kedvelt kunjaival a tatárok ellen. Ilyenformán mindössze 40- 50000 harcost sikerült összetoborozni, ezzel szemben Batu hadereje 100-120000 főre tehető [4]. Az akkori viszonyokhoz képest ezzel a hatalmas ármádiával három irányból indultak el hazánk leigázására, s amerre elvonultak, vér és tűz jelezte pusztító útjukat. Különösen megrázó volt a veszteség Mohi mezején, ahol két napi (ápr. 11- 12.) öldöklés után embereink nagy része halálát lelte. Utána még tágabbra nyílt útjuk, és amerre elhúztak, Spalatoi Tamás szerint, az utakat és ösvényeket sűrűn borították a holttestek [5]. Dunántúlt leszámítva, ily riasztó képet mutatott magyar földünk. Nagy szerencsétlenségünkben az tekinthető egyetlen vigasztalásnak, hogy IV. Béla feleségével, Laszkarisz Máriával és gyermekeivel megmenthették életüket. Vészterhes utakon sikerült lejutniok a dalmát tengerpartra, és itt vészelték át a viharos heteket és hónapokat. Királyunk innen írogatta megrázó leveleit uralkodótársaihoz, de a felháborodáson kívül ezúttal sem kapott más feleletet. Rá kellett ébrednie, hogy egyedül a mindenható Isten segíthet rajta és országán. Az országmentés ára Mária királyné ekkortájt hordta szíve alatt kilencedik magzatát. Férjével együtt az az üdvös gondolatuk támadt, hogy a vétkes múlt engesztelésére és a nemzet sorsának jobbrafordulásáért születendő gyermeküket kellene felajánlaniok a Minden212
