Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: Túlparti fények
jellemzője az öröm. A játék önfeledt boldogságában az idő az örökkévalóság alakjába ölötzik. A fájdalomnak az elmúlás, az örömnek az örökkévalóság kell - mondja Nietzsche [5]. Aki játszik, az örömében teljesen megfeledkezik az időről: nem az egyik kronológiából lép át a másikba, hanem az időből az időtlenségbe. Aki boldog, az szeretné megállítani a perceket, a játékban megáll az idő. Bár nem felejtjük el egészen a komoly világot és halált érlelő idejét, mégis mint örökké tartót éljük át az örömöt. Különleges jellege magyarázza a játék nyújtotta békét és felszabadulást. A gyermek számára a felszabadulás még nem tudatos, mivel a halál sem az. A felnőtt életében a játék a gyermekkort hozza vissza. Talán ezért játszanak a felnőttek oly szívesen a halálos veszedelemben: táncolnak az ostromlott városokban, matematikai feladatot fejtenek meg, vizsgára készülnek, metafizikai beszélgetést folytatnak a siralomházban, s borotválkoznak a légópincében. Bár mindez csillapítja a fájdalmat is, mégsem kábítószerként hat: az ember játékos természetéből fakad. A játék megállítja a külső időt, kirekeszti a szenvedést és a halált, a „komoly” világ tartozékait. 1945 tavaszán a Bécsi Filharmonikusok bérleti sorozatát talán csak két hétre szakították félbe a városért folyó harcok. Alig némult el a puskaropogás, amikor a fölszabadult városban felcsendültek Schubert befejezetlen szimfóniájának az akkordjai. Érzéketlenség vagy szívtelenség volt? Sokkal inkább a szépséget teremtő emberi alkotóerő győzelme a pusztítás, a háború és a halál szörnyűsége fölött. A kultúra gyökere a játék - mondja Huizinga [6]. A játék — a reális élet kellős közepén - túlmutat önmagán. Értelmét és célját a mindennapok valóságán túli világ igazolja. Bár kísérlettel nem ellenőrizhető, s kegyes csalódásként is értelmezhető, valamennyien átéltük gyermekkorunk halál nélküli idejét, s felnőttként is megtapasztaltuk egyszer-kétszer a játék tiszta, világos, önmagát igazoló és önmagát túllépő transzcendens örömének a ragyogását. A gyermek örömének s az ezt felidéző játéknak az alapja - filozófiai értelemben - a transzcendencia - vallási összefüggésben -, a hit. A remény Szinte már közhely, hogy a remény túlmutat önmagán. A remény fölötte áll a félelemnek, nem passzív, kitágítja a szívet, s embereket követel, akik tevékenyen vetik bele magukat a keletkezőbe, amelyhez maguk is tartoznak — mondja Bloch [7]. K. Rahner nyomatékosan figyelmeztet, hogy a világ és az ember átalakításának a reménye elidegeníthetetlen a keresztény üzenettől [8]. A jövőre irányuló emberi egzisztencia lényeges dimenziója a remény. Erejével felülkerekedhetünk a megpróbáltatásokon, értelmet találhatunk a legszörnyűbb szenvedésben is. A rossz problémája megoldásának a kulcsa csaknem mindig a remény. A történelmi fejlődés elején - amikor a személy értékére még nem reflektáltak - a reményt a „csoportba” vetették: az egyén meghalhat és szenvedhet, meghiúsulhatnak tervei, a csoport (klán, törzs, nép) azonban fennmarad, s eléri célját. Bár elévülhetetlen érdeme Hegelnek, hogy (újra) hangsúlyozza a rosszban rejlő pozitívumot, az ő válasz-kísérlete sem megy túl a megoldás kollektív típusán. Máskor az „egyéni” örök élet a megoldás: a túlvilági boldog élet igazolja a földi élet szenvedéseit. Az individuális és a kollektív reményt előbb vallási összefüggésben fogalmazták meg, később a túlvilági remény helyett az evilági remény került a középpontba. A teljes pusztulással szemben, a halált megvető bátorságban nyilvánul meg a remény igazi ereje. Nem a gonoszok bátorságában - mert ők a halálfélelemből menekülnek az agresszióba -, hanem az alkotókéban, akikben a bátorság elválaszt207
