Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: Túlparti fények
hatatlan a humanitástól. Az alkotás, az igazságosság, a részvét túlmutat önmagán. A művész, aki - szegénysége és betegsége ellenére is - be akarja fejezni művét, vagy aki saját érdekét félretéve segít az elnyomottakon és a hatalom áldozatain. Az érdeknélküliség nemet mond a halálra: tagadását azonban csak a transzcendencia igazolhatja. A pszichológusok azt állítják, hogy bár félünk halálunktól, nem tudjuk elképzelni. Nincs igaza Heideggernek, hogy az ember tulajdonképpeni léte a halállal szemközt valósul meg. Igazából csak mások halálát tudjuk átélni, éppen olyankor utasítjuk el azonban feltétlenül a halált, amikor az hal meg, akit szeretünk. Egész létünk 'kiált a józan ész és a szokványos tapasztalás okosságát megcáfoló remény után. Az, hogy az ember képtelen átélni saját halálát, hogy a legmesszebbmenően tiltakozik a szeretett lény halála ellen, vagy hogy könnyen vállalja a halált azzal, akit szeret, az ember legmélyén gyökerezik. A halál elleni tiltakozás nemcsak a jaspersi határhelyzetekben nyilvánul meg, hanem minden valamire való reményben. A tudóséban: „remélem, hogy olyan jól végzem a munkámat, amint csak lehet”, a fiatal házaséban: „remélem, hogy sikerül a házasságunk”, a polgáréban: „remélem, hogy kitartok elveim mellett a többséggel szemben is”. A tudós tudja, hogy meghalhat dolga végezetlenül, a fiatal férj, hogy gyógyíthatatlan betegséget kaphat a felesége, a polgár, hogy mekkora bátorság - civilkurázs - kell az elvhűséghez. Mindez a halál megvetéseként a transzcendencia jele mindennapi életünkben. Méginkább az, amikor valaki a bombázások alatt szigorlatra készül, s reméli, hogy két bombázás között levizsgázik, — bár tisztában van iazzal, hogy semmi sem védi a bombák ellen. A halált tagadó reménynek van empirikus magyarázata is. Az ösztönökben gyökerező halálfélelem a fennmaradást biztosítja a fejlődés folyamatában. A pszichológiai bénaság - hogy saját halálunkra gondoljunk - megmagyarázható azzal, hogy tudunk a kikerülhetetlenről, de ösztönösen irtózunk tőle. A szeretett lény halála elleni tiltakozásban szerepet játszhat az, amit Freud „racionalizálásnak” - a valóság ösztönös, érdek szerinti, illuzióriikus meghatározásának - mond. Az ő távlatában a halált tagadó remény „gyerekességnek” tűnhet, míg az érett emberhez a halál sztoikus vállalása, a legvégső realitás intellektuálisan becsületes elfogadása illik. A „gyerekesség” vagy az „intellektuális becsületesség” itt előzetes metafizikai döntés, s ugyancsak a közös föltétel (az értelmességbe, életbe, létbe vetett bizalom) teszi lehetővé mindkettőt, föltéve hogy a remény valóban gyermeki, s az intellektuális becsületesség valóban tisztességes. A remény természettudományos magyarázatából akkor sem fakad szükségszerűen a „sztoikus becsületesség”, ha elfogadjuk a biológiai-pszichológiai érveket. A halálra mondott nem - a rettegés a pusztulástól, a másik halála miatti erkölcsi felháborodás, a haláltmegvető önfeláldozó bátorság - nem magyarázható meg biológiai szempontból. Az életösztönnel és a halálfélelemmel nem magyarázható meg a haláltmegvető, önfeláldozó bátorság és remény: nem az ösztönös mechanizmusok magyarázzák a reményt, hanem a remény érteti meg működésüket. De nem jutunk messzebbre a társadalmi magyarázattal sem. A halál problémája - mondja Lukács - az értelmesen vagy értelmetlenül leélt élet konfliktusából ered; akinek harmonikus az élete, annak nem probléma a halál: „magától értetődik, hogy ez az összehangolás mindig csak viszonylagos lehet, és a mindenkor fennálló társadalommal szembeni harc, sőt, a partikuláris személynek az ilyen harcokban elszenvedett veresége is létrehozhatja az itt szóban forgó harmóniát: gondoljunk csak arra a hosszú sorra, amely Szókratésztől a fasizmus által kivégzettek leveléig vezet. Éppen itt világlik ki, hogy egy ilyen értelmes, értelmesen lezért életben mindig működtek olyan erők, amelyek az illető embereket - többé- kevésbé tudatosan, többé-kevésbé határozottan — túlemelték adott életük közvetlen partikularitásán” [9]. Az embert önmagán és halálán túlemelö erők azonban a 208
