Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: Túlparti fények
van. Hazudik-e a gyermekét nyugtató anya? A válasz csak akkor lehet tagadó, ha van valami igazság az emberi egzisztencia transzcendens értelmezésében. Ha a „mindennapi élet” a teljes valóság, akkor az anya hazudott gyermekének: bár szeretetből tette, s szeretete bizonyos mértékben fedezet szavaira, végeredményben nem mondott igazat. Miért? Mert a megnyugtatás túllép a közvetlen szituáción, s burkoltan magáról a realitásról állítja, hogy valahol a legmélyén megbékél valamennyi ellentéte és ellentmondása. A szülő világ-építő és védelmező szerepe nyilvánul meg a gyermekéről való gondoskodásban, is ez derül ki - mélyebb értelemben - a gyermekét megnyugtató anya viselkedéséből is. A szülők világ-védelmező szerepe nemcsak ennek vagy annak a társadalomnak a rendjét képviseli, hanem a bizalom értelmességét szavatoló, alapvető megbékélést. Minden jól van, minden rendben van: nemcsak ez a partikuláris baj, nemcsak ez a félelem múlik el. Ennek a minden gyermek számára érthető vigasztalásnak általános érvényű a jelentése: bízzál a létben! Az anyai vigasztalás voltaképpeni tartalma ez a bizalom, amely - a gyermekpszichológusok szerint - nélkülözhetetlen a személy kialakulásában. Másképpen kifejezve: ember-voltunk, személyes létünk legbenseje a lét, a valóság rendjébe vetett ősi bizalom átélése. Illúzió csupán ez a tapasztalat? S hazug, aki képviseli? Ha a „valóság” nem haladja meg a mindennapok világát, akkor a bizalom csalóka ábránd, s a bizalmat megtestesítő .szerep hazug. Mert akkor nincs rendben minden, nem jó mindern. Ha a közvetlen világon túl nincs semmi, akkor végső igazságként a világ megöli az anyát és a gyermekét, a faj rettenetes bosszút áll az egyéni életen, s majd a világ a faj életén. Az anyai szeretet így sem fölösleges, hiszen a rákos beteget is kigyógyítják náthájából. A végkifejlet azonban nem a világosság, hanem a sötétség, nem a .szeretet, hanem a félelem lenne. A káosz rémképe s nem a rend mindent átjáró biztonsága laknék egzisztenciánk bensejóben. A fölénk hajló szerető arc és biztató tekintet könyörületes illúziót tükrözne csak. Ez az érvelés nem vádolja sem az anyát, aki csak megjátssza a vigasztaló szerepet, sem a pozitivista szülőket, akik gyermeket hívnak életre. Azt állítja inkább, hogy a felelős családalapítás mindig a transzcendencia jelzése. A világot építő és elrendező magatartás az emberi sorsért kezeskedő transzcendens rendre utal. Sokféle társadalmi szerep képviseli ezt a rendet, elsősorban a szülői, amely azt mondja, hogy végeredményben a világon minden rendbe jön. A gondolat, hogy valahol a mélyén rendben van a világ és az élet, értelmileg összefügg a transzcendenciával: csak akkor igaz, ha a születésünk, szenvedésünk és halálunk színtere nem a teljes valóság, ha a szeretetet nem pusztítja el a halál, ha a szeretetbe vetett bizalom s a világért végzett munka valóban megfékezheti a pusztulás erőit. A világot építő emberi tevékenység feltételezi a transzcendens rendet; a rendező gesztus a túlsó part fénye, a transzcendencia jelzése. A szülői szeretet nem hazug, hiszen sorsunk kimeneteléről tesz tanúságot. A vallás felfogható az emberi vágyak kivetítésének is, a kivetítés azonban a végső valóság tükröződése, utánzása, megfelelője. A vallás nemcsak kivetíti, hanem szavatolja is a rendet. A játék A játék külön világ. Szabályai hatályon kívül helyezik a „komoly” világ előírásait. A játék világa - ideiglenesen - felfüggeszti a hétköznapi idő struktúráját. A játékidő nem mérhető a társadalom általánosan elfogadott időegységeivel. A komoly világban lehet de. n óra ezen meg ezen a napon, ebben meg ebben az évben, a játék világában az első félidő, a harmadik felvonás, az andante vagy a második csók méri az időt. Aki játszik, kilép az időből, s másik időbe lép át. A játék másik 206
