Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Az igehirdetés nyelve
nyíre régi imádságok hatására, hogy egy-egy szót a mai jelentéstől eltérően, régi értelemben használ az igehirdető. A litániák szövegében szép számmal találunk ilyen típusú archaizmusokat. Néhány példa a „Jézus Szíve” és „Jézus neve” litániából: „Jézus Szíve, minden vigasztalás kútfeje”, „Jézus Szíve, a szeretet lángoló tűzhelye”, „Az ördög incselkedéseitől ments meg, Uram, minket”. A tűzhely, kútfő, incselkedés ■szavakon ma már nem ugyanazt értjük, mint két-háromszáz évvel ezelőtt. Ezért a régies szavak félreérthetők a mai ember számára. Küzdenütík kell a fölösleges archa- izmusok ellen, mert sok ember a régies szavakkal együtt letűnt korok kelléktárába sorolja a bennük kifejezésre jutott jelentéstartalmat is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy válogatás nélkül örökre elfelejtsünk minden ízes, valóban költői szépségű régies alakot, és velük stílusunkat alkalomszerűen sohase élénkítsük. A vallásos nyelv egy másik érdekes sajátossága az eufemizáló törekvés. Az eufémizmus: szépítve, enyhítve való mondás. Ezzel a stíluseszközzel élünk, amikor a hallgató iránti tapintatból pl. meghalt helyett azt mondjuk, hogy örök nyugalomra tért, nemes lelkét visszaadta Teremtójének, megboldogult. Ezzel némileg rokon törekvés figyelhető meg a leggyakrabban használt vallásos szavainkban. Az igehirdetésben sok olyan, többnyire a Bibliából származó szó szerepel, amely az eredeti héber, görög Szentírásban gazdagabb érzelmi hangulattal telítődött. Mire a különböző fordítások közvetítésével ezek a kifejezések átkerültek az igehirdetésbe, addigra szinte teljesen eltűnt ez a hangulati gazdagság. Megmaradt a bibliai jelentés, de sokszor már nem érzékeljük a (hozzá tartozó érzelmi felhangokat. Példának említjük a magyar atya szó esetét. Jézus, amikor imádkozni tanítja követőit, abba-nak szólítja Istent. Az abba a Jézus korabeli zsidóságban csak gyermeknyelvi szinten élt. A három-, négyéves kisgyerek szólította így édesapját. Jézus tehát az abba szót a maga gazdag érzelmi tartalmával együtt a gyermeknyelviből emelte át teológiájába. Szóválasztásával is kifejezésre akarta juttatni azt a ragaszkodó szeretettel és bizalommal telített személyes kapcsolatot, amely Isten és a hivő között fennáll. Az abba szónak éppen ezt a sokszínű és meleghangulatú jelentésárnyalatát aknázza ki később Pál apostol, amikor a rómaiakhoz írt levelében kifejti az istenfiúság teológiáját: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok . . . hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét kaptátok, amelyben azt kiáltjuk: „Abba, Atya!” (8,15). A magyar vallásos szóhasználatban, mint az előbbi idézet is tanúsítja, az atya terjedt el az abba fordításaként, bár nem egyenértékű az eredeti (hangulatával. A mai köznyelvben stílushatása régies, keresett, választékos. Sőt, a köznyelvi apa, papa, gyermeknyelvi édesapa, apuka szinonimáihoz képest az elvontabb variáns. Hiányzik belőle a köznyelvi változatok családias hangulata. így az atya ima már inkább tiszteletet parancsol, mint szeretetet és bizalmat kelt. Lélek, szeretet, béke, szövetség stb. szavaink is megjárták az utat. Az igehirdető csak úgy tudja őket újjáéleszteni, ha visszanyúl szentírási hangulat· és jelentéstartalmukhoz, és ezt érzékletes stílusban adja tovább. Az igehirdetés szókapcsolatai A szavakéihoz hasonlóan gyengülhet a szókapcsolatok gondolati tartalmat közvetítő ereje is. Különösen azoké, amelyeket állandó jelleggel használunk. Kísérletet végezhetünk saját magunkon is. Ha például azt a feladatot kapnánk, hogy az élet szó hallatán mondjuk ki az első eszünkbe jutó szót, legtöbbünk gondolkodás nélkül az örök jelzőt mondaná. Ez természetes, hiszen a liturgiában, igehirdetésben állandó jellegű szókapcsolattá alakult, és ennek következtében a két szó elválaszthatatlanul együtt él tudatunkban. Az igehirdetésben gyakran szereplő szókapcsolatok közül megemlítünk még néhányat: mindenható Istenünk, egyszülött Fiú, az Ür fölként szolgái, szeretet tüze, az örök élet dicsősége, az örök dicsőség koronája, síron túli boldogság. Nem arról van szó, hogy az igehirdető sohasem élhet állandó jellegű szó- kapcsolatokkal, de iha ezekkel tűzdeli meg prédikációját, akkor megvan a veszélye annak, hogy igehirdetése sematikussá válik. A hallgatóban lassan kialakulhat az az érzés, hogy a beszélőnek nincsen mondanivalója. Felébredhet benne az a gyanú, hogy a nyelvi biztonságot nyújtó klisék használata menekülést jelent a mindig kockázatot jelentő személyes kifejezés elől. Az igehirdetésben például gyakran halljuk 169
