Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Az igehirdetés nyelve
az örök dicsőség (élet) koronája szókapcsolatot, amely az automatikus és magyarázat nélküli használat során teljesen klisévé laposodott. Ez a példa egyúttal felhívja a figyelmet arra is, hogy még a legszebb bibliai szókapcsolatok is erre a sorsra juthatnak. Az igehirdetónek mindig szem előtt kell tartania a Szentírás és a mai ember világa közötti társadalmi és kulturális különbséget. Igehirdetésével éppen ezt a feszültséget kell feloldania. Ha ez elmarad, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha egy egészen más életérzésű mai hallgató ebben a bibliai szókapcsolatban triumfalizáló .(dicsőség) és feudális (korona) mellékzöngéket érez. Így viszont a szókapcsolat célját téveszti, hiszen· semmit sem mond arról a beteljesedésről, amelynek hitünk szerint várományosai vagyunk. A szókapcsolatok gondatlan felhasználása nemcsak a sematikus, hanem a személytelen igehirdetés veszélyével is jár. Minden emberi közlésnek, így az igehirdetésnek is halála, ha nem személyekhez szól, hanem alkalomhoz. Ha például vendégem érkezik, és azt mondom neki: „Megjöttél?”, figyelembe véve, hogy a vendég már itt van, szavam banálisnak fog tűnni. Információs értéke csekély, mivel a kérdés nem a vendég személyének szólt, hanem annak az alkalomnak, hogy valaki megérkezett. A „megjöttél?” kérdéshez hasonlóan a sztereotip szókapcsolatok is inkább alkalomnak szólnak, mint személynek. A sematikus és személytelenné vált prédikáció viszont már nem az összegyűlt közösségnek fog szólni, hanem magának az igehirdetési alkalomnak. Nem költői teljesítményt kíván a hallgató az igöhirdetőtől. Csupán azt várja, hogy mondanivalóját, Krisztus örömhírét próbálja meg evangéliumi egyszerűséggel, plasztikusan tovább adni. Ha körültekintőbben mozog a szavak világában, és ha ■saját szavaival fogalmazza meg mindazt, ami a klisé ízű szókapcsolatokban már elsorvadt, akkor megtette az első lépéseket afelé, hogy Isten igéje újra „eleven, átható” tényező legyen az istentiszteleti közösségben. Az igehirdetés szókincsének ebből a vázlatos ismertetéséből kitűnik, hogy mindnyájunk, hívők és igehirdetők közös, el nem hanyagolható problémájáról van szó. Tudjuk, hogy az emberi nyelv nem ragadhatja meg az isteni misztériumokat a maguk teljességében. De egyrészt mégiscsak ki kell mondanunk a kimondhatatlant, az „ineffabile”-t, másrészt mai nyelven kell azt közölnünk. El kell távolítanunk azokat a nyelvi akadályokat, amelyek útját állhatják az örömhír terjedésének. JEGYZETEK I. The Secular Meaning of the Gospel, Pelican Books, 1968. 88. — 2. PI. Alonso Schocket, The Inspired Word, New York, 1965.; James Barr, The Semantics of Biblical Language, Oxford, 1961. - 3. Vo. Szennay András, A teológus számvetése, TEOLÓGIA 1970/4. 229. - 4. Vö. Hegel, Vorlesungen über die Geschichte der Philosophie, 1833 XIV/2. 143. id. Fónagy Iván, A hang és a szó hírértéke a költői nyelvben. Nyelvtudományi Közlemények, i960. - 5. Jelentés Grecónak, Bp. 1970. 383-384. - 6. A költészet dicsérete, Bp. 1967. 414. - 7. Fábián Pál — Szathmári István - Terestyéni Ferenc, A magyar stilisztika vázlata, Bp. 1968. 149. - 8. Vö. A magyar nyelv értelmező szótára, Bp. 1959-1962. kegyelmes, kegyes szócikkei. - 9. Fábián Pál - Szathmári István - Terestyéni Ferenc, i.m. 171. - 10. Szatmári István, A magyar stilisztika útja, Bp. 1961. 421. 170
