Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Csávossy Elemér: Krisztus király - "kozmikus Krisztus"
Teológiánkban egyre inkább tért hódít az a fölfogás, hogy a megtestesülés megtörtént volna a bűnbeeséstől függetlenül is. Eszerint Istennek öröktől fogva szándéka volt, hogy kifelé is kinyilatkoztassa dicsőségét, hogy tehát „világot” teremtsen, és a megtestesülés által személyi egységbe lépjen ezzel a világgal. A megtestesült Igének, Krisztusnak vetett alá mindent, a teremtés kezdetétől fogva őérte történt minden, - és őérte történik minden a világ végezetéig, az egész örökkévalóságon át. Az Atya Krisztusban foglal össze mindent, ami mennyben és a földön van, a szellemi és az anyagi világot: ,,ő előbb van mindennél és, minden benne áll fönn” [Kol 1.17.]. Mindez ugyan akkor is így lenne, ha Isten csak a bűnbeesés előrelátása következtében határozta volna el a megtestesülést, de azzal a különbséggel, hogy akkor nem ez lett volna Isten őseredeti terve. Az általunk előnyben részesített vélemény felfogása mélyebben hatol be a megtestesülés igazi mivoltába és céljába, és jobban tárja fel, mi is a helye Krisztusnak Isten teremtő tervében. Istennek ez a világterve már önmagában igazolttá teszi, hogy joggal beszélhetünk a „kozmikus” Krisztusról. Ezt fejezik ki egész mivoltukban a kolosszabeliekhez írt levél idézett szavai: „ő előbb van mindennél, és minden benne áll fönn” [j]. Krisztus tehát nem valamilyen véletlen jelenség a világ történésében, hanem annak kezdetén és végén áll. A világ történésének ő a középpontja, aki körül történik minden. Ilyen értelemben Krisztus valóban „kozmikus”, nemcsak a megtestesülés történeti tényétől kezdve, hanem Isten szándékában öröktől fogva. Megtestesülésének pillanatától kezdve pedig már nemcsak Isten szándéka, hanem létének jellege miatt is valóban „kozmikus” Krisztusnak lehet, sőt kell őt neveznünk. A földön élt Krisztus Isten szándékának megvalósulásában megkezdte, a föltámadt Krisztus új létezési módjával életté változtatta, az idők végén tökéletesen mcgdicsőült Krisztus pedig befejezi, teljessé teszi majd „kozmikus” mivoltát. Természetesen sajátosabb módon a föltámadással kezdődik Krisztus számára a szoros értelemben vett „kozmikus” élet. A megtestesülés, a földi élet által személye máris világraszóló jelentőségű, de létezési módjában - a bűnt kivéve - egészen földi. Föltámadása által viszont számára egészen új élet veszi kezdetét. Élete most már nemcsak jelentőségét, hanem létezésének módját tekintve is „kozmikus”: „Bement az ő dicsőségébe” (Vö.: Lk 24,26.). Vannak, akik úgy vélik, hogy Krisztus föltámadásával azonnal felment a mennybe. Az evangélium szerint ugyan negyven napig még itt járt a földön, de ez csak azt jelenei, hogy valóban, személyesen - nemcsak víziókban - itt a földön föltámadt testével megjelent övéinek. E megjelenések az ún. „mennybemenetel” mindenkorra lezáródtak, - az egy damaszkuszi jelenés kivételével [4]. Krisztus tehát föítámadásával mindenképpen megkezdte megdicsőült, földöntúli, túlvilági, eszkatológikus életét. Ezzel egyszersmind újfajta jelenléte vette kezdetét a világban. Ebben az új jelenléti formában nevezzük őt szoros értelemben „kozmikus” Krisztusnak. Hogy ezt az új jelenléti formát helyesen értsük, helyesen kell értelmeznünk az „evilág” és a „túlvilág” egymáshoz való viszonyát. „Evilág” és „túlvilág” „Evilág”-on értjük azt a világot, amelyben most, itt a földön élünk, - minden fizikai, kémiai, biológiai, pszichológiai, stb. törvényével, történeti fejlődésével és kultúrájával. „Túlvilág”-on viszont azt, amely a halál után következik. Ez utóbbit hiába keressük az előbbiben. Ez az attól lényegesen különböző, eszkatológikus „másvilág”. Ennek a „másvilágnak” viszonyát az „evilág”-hoz kívánjuk fontolóra venni, helyesen értelmezni. 162
