Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 3. szám - TANULMÁNYOK - András Imre: A plébániai lelkipásztorkodás és az egyházszociológia
Világítsuk meg ezt két példával: Általánosan ismert és egyházszociológiailag igazolt ténymegállapítás, hogy a faluról városba költözőknél lényegesen csökken a rvallásgyakorlat. Azt is sikerült egyértelműen kimutatni, hogy a jelenség elsődleges oka nem a hitmotiváció elhalványulása, hanem a társadalmi környezetváltozás. Az új magatartás sokszor csak az új helyre költözött ember izolált-, ságát fejezi iki, nem pedig a vallás elutasítását. Világos, hogy az új, idegen környezetben társta- lanná, egyházi közösség nélkülivé vált embert a lelkipásztornak nem szabad egyszerűen „leírnia”. Ez szinte a nehéz körülmények közé jutott hívő cserbenhagyását jelentené. Magyar vonatkozásban e példának annyiban van jelentősége, amennyiben hivatalos adatok szerint Magyarországon évente mintegy 600-900 000 személy költözik más helységbe {ebből kb. 200 000 a faluról városba költözők száma) és ezen felül mintegy 400-joo 000 személy költözik saját faluján, városán belül másik lakásba. (Szabady [szerk.]: Bevezetés a demográfiába, Budapest 1963, 422. 1.). A lelkipásztori munkában figyelembe kell tehát vennünk, hogy a nagy vándorlás következménye nem feltétlenül az el- pogányosodás, ugyanúgy lehet az elmagányosodás is. USA-beli egyházszociológusok megfigyelése szerint a hitmotiváció (vallásosság) elhalványulása járhat - csökkenés helyett - a vallásgyakorlat emelkedésével is. E jelenséget olyan polgári rétegben figyelték meg, ahol az egykor buzgó vallási élet személytelenné, hagyományos vallásossággá kezdett válni. A magánéletben vallásilag kiüresedő polgár érdekes módon fokozott külső vallásgyakorlattal igyekezett az elbizonytalanodó családi közösséget egybetartani. A külső vallásgyakorlat látszólagos csökkenésével együtt járhat azonban a vallásosság erősödése is. A Zsinat ismételten hangsúlyozta a vallásgyakorlatban a lényegre való koncentrálás szükségét. Ennek érdekében a liturgiában és másutt is leegyszerűsítette az eddigi vallásgyakorlati formákat. A mondottak alapján látható, 'hogy a katolikusoknak gyakorlókra és nem-gyakorlókra való felosztása csak bizonyos szempontból jogos és helytálló. Boulard hibáztatja az egyházszociológia elindulásakor készített sok vallásgyakorlati statisztikát is, mely természetszerűleg csak a gyakorlókat vette szemügyre; ezúton, e csoport egyoldalú hangsúlyozása által, előmozdítójává vált a katolikusok „brutális kettéosztása” („dichotomie brutale”) káros következményeinek. A katolikusok e 'brutális kettéosztását azonban sajnos nem az egyházi statisztikusok vagy egyházszociológusok honosították meg. ök csak önkéntelenül átvették kezdeti lépéseiknél azt a szemléletet, melyet „praktikus okokból” már régen bevezettek. Két példával akarjuk illusztrálni, mit jelentett, hova vezetett a ,,brutális kettéosztás” a pasztorációban. Az alábbi történelmi példákban természetesen rá lehet mutatni az előidéző történelmi okra is (Francia- országban a francia forradalom után kialakult ,,sekrestye-emigráció”-ra, (Magyarországon a „közéleti katolicizmus”-ra), de ez mit sem változtat a következményeken. A lelkipásztorkodás történetébe is bevonult H. Godin és Y. Dániel könyve: „La France, pays de mission?” (Franciaország missziós ország? 1943). A szerzők kimutatták, hogy a hagyományos keretben látszólag zavartalanul folyó vallásgyakorlati élet teljesen megtévesztő képet adott az ország vallási helyzetéről. A könyv megjelenéséig Senkinek se tűnt fel - a hierarchiát is beleértve -, hogy a (vallásos katolikus réteg az ország lakosságában olyan csekély lett, mint amilyen csak a missziós országokban található. A felelős hierarchiát, főleg Suhard párizsi érseket a reális helyzetkép annyira megrendítette, hogy a bajok hathatós orvoslására a „Mission de France” állandó missziós intézményét alapította meg. Swoboda bécsi pasztorális-tanár 1909-ben kiadott úttörő munkája (Gross-stadtseelsorge) Budapestről azt a megdöbbentő megállapítást tette, hogy az európai nagyvárosok közül itt a legnagyobb az egy plébániára eső átlagos hivőszám (27 990), és hogy a 89 662 hívőt számláló józsefvárosi plébániát Európában csupán három párizsi mamutplébánia hívőszáma múlja fölül. „Status animarum kimutatást — jegyzi meg a szerző — több más nagyvároshoz hasonlóan, Budapesten sem vezetnek”. Pár évvel Swoboda helyzetképe előtt, 1900-ban, a honfoglalás milleneumának ünnepségeihez csatlakozva, nagy ünnepségeket rendezett a magyar katolikus egyház is, annak emlékére, hogy „kard foglalta el, kereszt tartotta fönn e hazát” (Vaszary Kolos beszéde 1896 május 3.-án). Az ez alkalommal tartott katolikus nagygyűlés beszédeiben azonban több nyomát találjuk a közéleti katolicizmusnak, mint az égető lelkipásztori kérdések megoldása szorgalmazásának. Az egykori krónikás szerint a nagygyűlés „számos üdvös határozatot mondott ki, melyek mind a karholikus társadalmi élet fellendítését, a katholikus öntudatnak ekképpen való fölébresztését és megszilárdítását voltak hivatva előmozdítani” (Kiss-Sziklay: A katholikus Magyarország, Budapest 1902, 279 1.). A budapesti józsefvárosi plébánián ugyanekkor egy plébános és öt káplánja „illetékes” a mamutplébánia lelki gondozására. A plébánia papságának bizonyára nem hiányoztak az el nem ért hívek, hiszen azokat is alig győzték ellátni, akik maguktól jöttek. A lelkipásztori helyzetet azonban túlzás nélkül katasztrofálisnak kell nevezni. 157
