Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - FIGYELŐ - Egy elméleti-pasztorális párbeszéd
Ezen előzetes megjegyzések után Löhrer részleteiben igyekszik kiegészíteni, helyenként kiigazítani Küng válaszát. Helyes a szerzőnek az a megállapítása, hogy az I. Vatikánum vissza vezeti a pápa tévedésmentességét az egyház infallibilitására. A döntő probléma azonban ez: vajon milyen jellegű magának az egyháznak tévedésmentessége? Milyen infallibilitásra van a hit utalva? S itt - vallja Löhrer - feltétlenül többre kell igényt tartani, mint a Küng által hangoztatott ,,inde£ectibilitas”-nak, az igazságban való megmaradásnak általános jellegű tételére. Kétségtelenül e felfogás közel áll az evangélikus teológiai tanításhoz, döntő pontján konvergál is azzal. Ez természetesen még nem lehet ok arra, hogy egyértelműen visszautasítsuk. Löhrer a továbbiakban néhány kritikus megjegyzést tesz. — I. Küng nem jár el helyesen, amidőn eltúlozza a „Humanae vitae” kapcsán jelentkező viták fontosságát. Hiszen köztudott, hogy a pápai enciklikák jellegüknél fogva nem tévedhetetlenek. Valóban sajnálatos hiba volt egyházunkban, - jelenti ki Löhrer -, hogy az utóbbi időkben az enciklikák értékét túl magasra helyezték. Nyilván ennek tulajdonítható az is, hogy a ipápa maga is úgy vélte: nem térhet el elődjeinek kijelentéseitől. - 2. Küng nyomatékkai hangoztatja, hogy a pápai primátus szolgádat (Dicnstprimát). Továbbá: az egyházi hierarchia fejlődését - úgy tűnik - a ius humánumra, az emberi jogra vezeti vissza. Ezt azonban - vallja Löhrer - csak fenntartásokkal lehet elfogadni. Az ugyan lehetséges, hogy a pápai primátusnak jelenlegi gyakorlásmódja számos emberi elemet is rejt magában, s ahhoz sem fér kétség, hogy a primátusnak és az episz- kopátusnak együttműködésében még van kívánnivaló. Mindazonáltal e „szolgáló primátusnak” épp az egyház érdekében egyszersmind „primatus iurisdictionis”-nak, joghatóságinak is kell lennie. Ez a szempont sajnálatos módon elsikkad Küng könyvében. S ha már nem is akarunk a „ius divinum” fogalmával dolgozni, a pusztán emberi itt feltétlenül kevés. Legalább is az „istehemberit” kell vallanunk. — 3. Küng helyesen állapítja meg, hogy hamis az a hitvédelem, amely utólagos értelmezési kísérlettel lekicsinyli a tényleges tévedéseket. Ugyancsak helyesen mondja, hogy történeti dokumentumokba nem lehet olyasmit beleolvasni, amit azok nem tartalmaznak. E negatív kritika azonban még kevés. A konkrét kiigazítással Küng adós marad. Kívánatos a helyes értelmezés, de ez komoly teológiai munkát követel. Azt viszont képtelenség állítani, hogy az egyes teológusok döntsék el: mit is tanít a Szentírás, illetőleg az egyház? Hogy kizárólag történctk,ki- kai módszerrel döntse el a teológus: mit is kell valóban hinni? - 4. Küng helyesen figyelmeztet — idézve a 2. Vatikánumot —, hogy minden hívő az általános krisztusi papság alapján részese egyben a tanítói funkciónak is. Az sem tagadható, hogy a tanítóhivatali -állásfoglalások az utóbbi évszázadban bizonyos túltengésről tanúskodnak. Sokakban egyenesen azt a benyomást kelthették, hogy a pápa egyszersmind a legjobb teológus is, — a teológusoknak pedig nincs más dolguk, mint tudomásul venni és magyarázni a pápai teológiát. Itt tehát valóban van helye a kiigazításnak. Mégis, az a benyomásom - írja Löhrer —, hogy Küng a másik végletbe esett. Túl kurtára szabja a tanítóhivatalnak jelentőségét, s nem veszi figyelembe már a szentpáli levelek vonatkozó tanítását sem. Vagy tán valóban elégséges lenne - amint azt Küng is megengedi -, hogy a tanítóhivatal csak „szükségállapotban” nyilatkozzék? Hogy csupán a „tűzoltóság” szerepét játsza, amely csak akkor lép közbe, ha már ég a ház? Küngnek a tanítóhivatalról vallott kritikája - vallja Löhrer - messzemenően igazolt. Dicsérendő egyháztanának józan realizmusa is. Az egyház tagjai valóban tévedőképes emberek, kiket sohasem szabad Krisztus tökéletességével mérni, vagy ővele felcserélni. Mégis, az a benyomásom — ínja —, hogy ugyanez a realizmus sokkalta kevésbé érvényesül Küngnél, amidőn a teológiáról, annak zsinat utáni művelőiről szól. Nemde inkább azt kell mondanunk, hogy a zsinat utáni teológiában is található búza ás konkoly? Számos részletkérdés és elemző kritika után Löhrer azzal fejezi be bírálatát, hogy hivatkozik a Küng zárószavában idézett szentágostoni szavakra. Ennek értelmében: mindannyian a szeretet útján kívánunk járni, s az Istent keressük. Ezt az utat kívánta e nyílt és becsületes kritika is követni, - zárja ismertetését Löhrer. A DIAKONIA-DER SEELSORGER szép példát ad az egyházon belüli, emelkedett hangú dialógus gyakorlására, amidőn Löhrer kritikája után közvetlenül Küng rövid válaszát is ismerteti. A tübingeni professzor hat pontban mond köszönetét a recenzensnek. I. Nem mindennapi pontosságáért, amellyel könyvét ismertette. Mennyire eltér az ilyen tárgyilagos írás pl. attól a két polemikus és támadó cikktől, amelyben az „Osservatore Romano” szólt könyvéről. — 2. Köszönet illeti Löhrert azért is, mivel jól felismerte a szerző alapvető szándékát: a vitatkozó, problémákat feltáró, de egyben és pont ezzel az egyház lelkipásztori szolgálatát is vállaló, szellem érvényre juttatását. Hogy minden vádaskodás és ellenséges hírverés mellett és ellenére - írja Küng — soha nem veszítette el kedvét a teológia művelésére, és lojalitását egyházával szemben, azt elsősorban az olyan kollégáknak köszönheti, mint Magnus Löhrer. - 3. A recenzens fenntartás nélkül helyesli a felhozott problémáknak kérdés formájában való tárgyalását. Ezzel tanúsítja, hogy nem tartozik azok közé, akik egyszerűen tagadják, vagy nem akarják meglátni a nehézségeket, - esetleg kitérnek azok elől. Ezért külön elismerés illeti. - 4. Löhrer elvben az ajánlott megoldási kísérlet 124
