Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - FÓRUM - Bán Endre: Néhány megjegyzés az új hittankönyvhöz
Néhány megjegyzés az új hittankönyvhöz Kellemes meglepetés a hitoktatók számára az új magyar hittankönyv, amely végre alkalmazkodott a modern kor követelményeihez, s felhasználta a másutt már megjelent, úttörő művek tapasztalatait. A Püspöki Kar körlevele joggal méltatja és ajánlja ezt a szép alkotást. Éppen ezért nem szeretném ünneprontásnak szánni az itt következő megjegyzéseket, csupán egypár olyan szempontot óhajtok megemlíteni, amelyek - véleményem szerint - nem érvényesültek elég kifejezetten az új hittankönyvben. Hogy mennyire nem az öncélú vagy rosszindulatú kritizálás a célom, az kitűnik majd abból a csalódottságból is, amelyet tán az olvasó érezni fog írásom elolvasása után: „Hát csak ennyi hibát talált a könyvben? S érdemes volt ezt a csekélységet szóvá tenni?” Valóban: csak kevés hibát lehet találni az új hittankcnyvben. De a hibákat szeretettel szóvá tenni mindig érdemes, mert ez összefügg a fejlődés, előrehaladás reményével. Magam is azt remélem, hogy kritikámmal hozzájárulhatok a könyv jobb felhasználásához, s a készülő könyvék tökéletesedéséhez. A fogalomalkotás kérdése Az új hittankönyv tudatosan szakított azzal a beállítottsággal, hogy a hitoktatás lényege vallásos ismeretek közlése. A könyv élményt akar nyújtani, hogy a gyermek ebben az élményben rátalálhasson Istenre, éspedig nemcsak értelmével, hanem egész valójával. Ebben az egzisztenciális törekvésben azonban - úgy érzem - kissé mostoha elbánásban részesül a logikai, értelmi oldal. Nincs meg a kellő egyensúly az érzelmi és az értelmi elemek között, ez utóbbiakra mintha nem fordítottak volna elegendő gondot a szerzők. Pedig a gyermeknek, bár nem csupán, vagy elsősorban „észlény”, mégis van esze, és azt használni is akarja. És bár a hitoktatásnál valóban a fontosabb feladat az Istennel való élményszerű kapcsolat kialakítása, az sem közömbös, hogy a gyermek ebből az élményből milyen fogalmakat alkot magának Istenről. A mai pluralista világban számolnunk kell a rengeteg egyéb behatással is, amelyek mind megzavarhatják a gyermek Isten-kapcsolatát, ha nem építünk hidakat a gyermek profán és vallásos ismeretei közé. Éppen ezért nem lehet a gyermekre hagyni azt a feladatot, hogy maga alkossa meg, maga öntse szavakba vallásos fogalmait. Az összefoglaló kérdések, vagy egyéb szó szerint megtanulandó részek feladata az, hogy a gyermek kész és használható fogalmakat nyerjen. Szerintem ennek a feladatnak elvégzése nem sikerült maradéktalanul a könyvben. A könyvet teljes egészében áthatja a címként választott jelszó: „A mennyei Atya szeret minket”. Részletes és érzékletes felsorolást ad arról, hogy mi mindent kapunk a mennyei Atyától. Ha azonban a mennyei Atya fogalmát nem bővítjük ki jobban, ha pontosabb megfogalmazást nem adunk róla, akkor a mennyi Atya könnyen egy felfokozott Mikulássá alakulhat a gyermek elgondolásában. Ez nemcsak téves és szegényes kép, hanem veszélyes is, hiszen pl. a rossz, a szenvedés már nem illeszthető bele ebbe a képbe. A német hittankönyvhöz mellékelt Beiheft nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy ne mutassuk be a gyermeknek az Istent az ember „kiszolgálójaként”. Az új magyar .hittankönyvben a versek, a kérdések elmulasztják Isten fogalmának ezt á pontosabb meghatározását. Hogy ez a logikai bővítés nem menne az élményszerűség rovására, azt jól illusztrálja a megfelelő kanadai .hittankönyv i(Come to the Father), amelyik a hála előtt előbb felkelti a gyermek csodálkozását Isten iránt. Az első két leckében a természet szépségével és nagyságával, a harmadikban az égő csipkebokor istenjelenésének megrázó élményével alakítja ki a csodálatos Isten képét, hogy azután a következő leckében közölje az örömhírt: ezt a csodálatos Istent közelebbről is megismerhetjük, mert ö szeret minket. A francia hit- tankönyv (Qui es-tu, Seigneur?) címének megfelelően a keresés, kutatás izgalmas élményével indít Isten felé. Természetesen nem szükséges a külföldi mintákat lemásolni, Isten több úton is. megközelíthető, de mindenképpen törekedni kell a gazdag, színes, vázlatosságtól mentes Istenkép kialakítására. A túlságos leegyeszerűsítés előbb-utóbb problémák szülőanyja lesz. Ennek szemléltetésére hadd hivatkozzam az í. és 3. összefoglaló kérdésre: „Ki adta nekünk édesapát és édesanyát? Ki adta nekünk a virágot és a gyümölcsöt?” A válasz minkét kérdésre: „A jó Isten”. Ez így meglehetősen ügyetlen megfogalmazás. Az isteni, végső okság és a másodlagos okság nehéz fogalmak, de ha már beszélünk róla, nem szabad így leegyszerűsítenünk. Ha a könnyebbség kedvééért a gyermek számára kedves konkrétumokat nevezünk meg Isten ajándékaként, akkor a gyermek az egész isteni okságot mesének tarthatja, hiszen tudja, hogy a gyümölcs, virág emberi munka, pénz révén kerül hozzá, s esetleg azt is tudja, hogy a szüleit sem Isten adta, hanem a nagyszülők... A Kinder Gottes c. keletnémet hittankönyv ügyes képsorokkal hozza közel a két okságot a gyermekhez: az emberi alkotásoknál visszavezet a természetből nyert nyersanyaghoz (ház-tégla-agyag, föld, kő). Mennyivel egyszerűbb és logikusabb arról tanulni, hogy a világot adta Éten; ez sokkal kevésbé támadható, mint a fent idézett két kérdés, amelyeket egy könnyed megjegyzéssel össze lehet dönteni. " A könyv szerzői a mellékelt hitoktatói útmutatásban figyelmeztetnek ugyan mindezekre, de 121
