Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - FÓRUM - Küzdeni az igazságért - avagy: mire valók a viták? - Katona Nándor: Építő és bomlasztó kritika
sérelem érte. A katolikus sajtó hozott ugyan hírt arról, hogy egyik-másik külföldi egyházmegyében pártatlan és független szerveket létesítenek, a régi becsületbíróságok mintájára, vagy a nálunk meglévő üzemi és területi döntőbizottságokhoz hasonlóan [4]. Sajnos, hazai egyházi életünkben ennek még nyoma sincs. Igaz, alig több, mint egy évtizede komoly pap érvelt úgy, hogy tisztességes gyermek apja ellen nem mehet panaszra még akkor sem, ha valóban sérelem érte, a jó pap pedig nem keresheti igazát püspöke ellenében még akkor sem, ha valóban méltánytalanságot tapasztalt. Ez ellenkeznék a pietas szellemével. Ez az érvelés a maga idejében talán helytálló volt. Napjainkban azonban, amikor világi vonalon az atyáskodó vezetés és kormányzás teljesen fölszámolódott, az egyházi vezetésnek is tudomásul kell vennie előbb-utóbb: a papokat és világi híveket felnőtt emberként kell az illetékeseknek kezelniük. III. Fontos föladat annak tudatosítása, hogy a kritikára szükség van, és jót tesz aZ egyházzal, aki építő kritikát gyakorol. Természetesen az ilyen kritika kialakítása, „begyakorlása” nem megy máról holnapra. Nem, mivel hazai egyházi életünkben eddig szinte teljesen hiányzott a kritika — legalábbis „alulról fölfelé”. Többnyire az volt a jó pap, aki hang nélkül tett mindent, amit parancsoltak neki, még akkor is, ha látta, hogy más megoldás sokkal megfelelőbb lenne. Az volt a fölfogás, hogy a káplán ne szóljon a plébános dolgába, a plébános pedig ne avatkozzék a püspök dolgaiba. Az pedig a bűnös vakmerőség netovábbja lett volna, ha káplán „különvéleményt” mert bejelenteni püspökével szemben. Mintha nem lenne közös a papi hivatás és bizonyos mértékig a felelősség is az Isten és a lelkek ügyéért! Hála Istennek, ennek a mentalitásnak és gyakorlatnak már vége. Ma már nemcsak szabad, hanem kell is kritizálnunk. De nem felelőtlenül! Aki bírál, annak vállalnia kell a felelősséget minden kimondott, de méginkább minden leírt szóért. És főként nem szabad egyetlen kritikusnak sem „nagy szavakkal dobálóznia". Any- nyit ér minden kritika, amennyi bizonyítékot fölsorakoztat. S az ilyen kritikát természetesen tanulni kell, az ilyenre nevelnünk kell önmagunkat. Papnövendékeinket pedig oktatni kellene erre. (Ne mondja senki, hogy „hiszen úgyis túlontúl kritikusok”, mert ha valóban így van, helytelen, s így méginkább igaz, hogy a helyes kritikára, annak módjára rá kell vezetni őket.) Lényeges továbbá az is, hogy aki valóban felelősséget érez az egyházért és annak jövőjéért — akár pap, akár világi legyen is -, ne fogja a dolog könnyebb végét, ne válassza a kényelmesebb megoldást, a hallgatást. Napjainkban nemcsak a polihisztorok kora járt le, hanem az olyan vezetőké is, akik mindent egyedül tudnak intézni - mások segítsége nélkül. Ezért soha ne keseregjen vagy morgolódjék senki, hanem mondja meg nyíltan, ami fáj, amit helytelennek tart, vállalva az esetleg ezzel járó kellemetlenségeket is. Teljességgel helytelen az a gyakorlat, amikor valaki nyíltan nem mer ugyan kiállni, de „suttogó propagandába” kezd. Az ilyen eljárás hihetetlen megmérgezi a légkört, és meggátolja a javítandók kijavítását. Nincs semmi szükség egyházi életünkben „hecc-káplánokra”, „enfant-terrible”-ekre, de igenis szükség van minél több jószándékú, gondolkodó emberre. Olyanokra, akik ki merik mondani véleményüket még akkor is, ha az esetleg másoknak nem tetszik; még akkor is, ha ezek a „mások” a fölöttesei. Nem minden esetben igaz az, hogy „a nép szava az Isten szava”. Viszont zsinati gondolat, hogy Isten kegyelmeit és ajándékait a hivataltól függetlenül kiáraszthatja, és tényleg ad is kegyelmet nemcsak a vezetőknek, hánem a vezetetteknek is, nemcsak a papoknak, hanem a világiaknak is [5]. Ezért a kegyelemért felelős mindaz, aki kapta. Az „odi profanum vulgus et arceo” soha sem volt evangéliumi gondolat, de ma különösen nem az. Az az egyházi vcjzető - püspök vagy pap -, aki ezt az elvet vallaná, maga alatt vágja a fát. A bomlasztó kritika kivédésének tehát nem az a módja, hogy elnémítunk és lehetetlenné teszünk minden jószándékú bírálatot. A megoldás: az egészséges, felelősségtudó kritikai szellem előmozdítása és kifejlesztése. JEGYZETEK I. Talán nem sértjük a köteles komolyságot, ha itt a közismert magyar közmondásra utalunk: „Nem az a legény, aki adja, hanem, aki állja”. - 2. Denzinger: Enchiridion, 1839. pont. - 3. Christus Dominus 16. p. és Presbyterorum Ordinis 7. p. Igaz, hogy mindkét helyen arról van szó, hogy a papokat meg kell hallgatni, de bizonyára nemcsak akkor, ha szépet és kellemeset mondanak, hanem akkor is, ha bírálnak. — 4. A Magyar Kurír 1970. február 24-i, 54. száma ismerteti a zürichi Orientierung 1970. jan. 15-i számának idevonatkozó cikkét, az pedig idézi e tárgyban a The National Catholic Reporter 1969. nov. 19-i számát. - 5. Lumen Gentium, 12. p. és Apostolicam Actuositatem, 3. p. Katona Nándor 120
