Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: A szentlecke és az evangélium homiletikai elemzése az év 12. vasárnapjától a 19-ig
Isten szolgálatával biztosítsuk az örök életet. Ez a gondolat vezette Pál apostolt is, amikor így ír: megtagadom magam, hogy amíg másokat tanítok, magam méltatlanná ne váljak (i Kor 9, 27). A Galata-levélből vett olvasmány megmutatja a módját, hogyan lehet a kiválasztottságot megőrizni. Az ember a megigazulásban „új teremtmény” lesz. Kiváltságait ne magának tulajdonítsa, hanem Krisztus érdemeinek. Az élet munkáit, szenvedéseit úgy kell felfogni, mint az ő megváltói művében való részesedést. Ha Isten gyermekeinek lelkülete tölt el, akkor külsőleg is Krisztus jegyeit viseljük magunkon. Az év 15. vasárnapja Milyen jogon kötelező a szeretet? (Lk 10, 25—37; Kol 1, 15—20) Krisztus nagyon pontosan fogalmazta meg mondanivalóját. A szerencsétlenül járt ember Jerikóból indult Jeruzsálembe, tehát honfitársa volt a levitának és a papnak. Azok mégsem segítettek rajta. Talán azért, mert féltek, vagy azért, mert nem akarták, hogy egy esetleges hulla tisztátalanná tegye őket, mert akkor nem vehetnek részt az istentiszteleten. A szamariai embernek más a nemzetisége, más a vallása, mégis segít. Krisztus az ő tettét állítja példaképnek. A példa szép. De lehet-e azt a szeretetet általános törvénnyé tenni, amit olyan nehéz megvalósítani? Nem köve- telt-e Krisztus lehetetlent, amikor megkívánta, hogy a rosszat jóval viszonozzuk, és bocsássunk meg ellenségünknek? Nem szakadt-e el ezzel a való élettől, és számolt-e az ösztönben gyökerező durva erőkkel? A feleletet az apostol szavaiban találjuk a szentleckében. A szeretet követelményével elő lehet állni, mert ez a világ sem létében, sem szellemében nem idegen Krisztustól, még ha a látszat az ellenkezőjét mutatja is. Az ember hajlamosabb a durvaságra és gyűlöletre, mint a szelídségre és szeretette, több benne az irigység, mint a nagylelkűség, Krisztus mégsem látta reménytelennek a küldetését, sőt kifejezetten az önkéntes szeretet parancsára alapozta Isten országának jövőjét, ö kezdettől fogva tudta, amit az apostol úgy fogalmaz meg, hogy az Atya „mindent általa és érte teremtett, s minden őbenne áll fenn” (Kol 1, 16—17). A világ és az ember a teremtésben megkapta a Krisztusra való ráirányulást. Ez olyan alapvető jelleg, ami ellen lehet lázadni, de nem lehet tudatlanra venni. Krisztus példája és kegyelme olyan rügyeket melenget, amelyek az ember lelkének mélyén szunnyadnak. Ezért az evangélium hirdetése sem reménytelen vállalkozás. Természetesen a hívőknek gyakorlatilag is meg kell mutatniok a szeretetet, megbocsátásban, türelemben, nagylelkűségben és önfeláldozásban. A teremtés mellett az apostol a megváltás valóságára is hivatkozik: „Ügy tetszett az Atyának, hogy Krisztus által békítsen ki mindent, minthogy ő a kereszten vérével békét szerzett”. A belőle kiáradó kegyelem nem olyan elvont tény, amely „megvilágosítja értelmünket”, s nem olyan határozatlan ösztönzés, amely „megerősíti akaratunkat ”, (hanem az ő személyes hatása arra irányul, hogy kibékítse az embereket Istennel és egymással. Ez az isteni kovász jelen van a világban, és titokzatos módon erjeszti a lelkeket. Ezért lehetséges a szeretet tudatos gyakorlása. Az év 16. vasárnapja Kegyelmi kapcsolat Krisztussal (Lk 10, 38—42; Kol 1, 24—28) Ha Mária és Márta viselkedését, illetőleg Krisztus feleletét a tevékeny és szemlélődő életre alkalmazzuk, nyilvánvaló ellentmondásba ütközünk. Krisztus mindig az ön114
