Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: A szentlecke és az evangélium homiletikai elemzése az év 12. vasárnapjától a 19-ig
feláldozó szeretetet mondta nagyobb tökéletességnek, itt pedig úgy látszik, mintha Mária csendes szemlélődését dicsérné, míg Márta gondoskodását elítéli, mint evilági fontoskodást. Az igazi egyházi hagyomány nem választotta el a kettőt, hiszen a jelszó ez volt: imádkozzál és dolgozzál! Azt a szemlélődést tartották értékesnek, amely erőt ad a kötelesség teljesítésére. Másrészt viszont azt is vallották, hogy az a tevékenység értékes, amelyet Isten gyermekeinek lelkületével végzünk. Mi tehát a jelenet értelme? Az apostoli Egyház még nem vetette fel a szemlélődő és tevékeny élet megkülönböztetésének kérdését. Ez csak a remetéknél és szerzeteseknél vált problémává. Az apostolok a Jézus Krisztusban megjelent újdonságot hirdették: az Isten országát, amely az evangélium elfogadásával terjed. Az ősegyház igehirdetése Krisztus feltámadásából indult ki. Ott már világossá vált, hogy ő az Isten Fia, aki a földi életet fölcserélte a mennyei megdicsőüléssel, és igazolta, hogy van teljes boldogság. Ezért ígérhetett földi működése közben is boldogságot annak, aki meghallgatja és megtartja tanítását (Lk n, 8). Krisztus megjelenése és később az evangélium hirdetése tehát az üdvösség történetének nagy újdonsága. Az elrejtett kincsről szóló példabeszéd ajánlja, hogy ezt minden igyekezettel meg kell szerezni. A jelen szentírási részletben Mária ezt az újszövetségi lelkületet képviseli, míg Márta megmarad a természetes vendégszeretet kötelességeinél. Ez a szembeállítás magyarázza meg az egyik dicséretét, és a másik elmarasztalását. Nem mintha a természetes erények értéktelenek volnának, de nem merülhetünk el úgy bennük, hogy elfeledkezzünk Isten természetfölötti látogatásáról. Krisztus nem azért jött, hogy fölöslegessé tegye a munkát, családot, barátságot, pihenést, a technika vagy a tudomány fejlesztését. Hanem azért, hogy az ilyen elfoglaltságok közepette is gondoljunk az élet igazi értelmére, és keressük a kapcsolatot Istennel, aki közeledik hozzánk, felajánlja irgalmát, szeretetét, kegyelmi segítségét, és megmutatja az erkölcsi élet igazi útjait. A Szentírás olvasása, elmélkedése, a közös istentisztelet, a szentségek vétele ma ugyanazt a szerepet töltik be, mint Jézus személyes látogatása. Ezekkel biztosítjuk a hitet és a reményt, amely állandó vigasztalást ad az élet küzdelmei között. Ha ilyen kapcsolatban vagyunk vele, az ő életét folytatjuk, mint misztikus testének tagjai. Ezért mondja az apostol, hogy szenvedésével kiegészíti, ami híja van Krisztus szenvedésének. Ez az a „legjobb rész”, amit 'választanunk kell. Az év 17. vasárnapja A keresztény ima (Lk 11, 1—13; Kol 2, 12—14) Hagyományos meghatározás szerint az imában Istennel beszélünk. De a meghatározást ki kell egészítenünk azzal, hogy az ember mint teremtmény beszél Urával és Teremtőjével, aki Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta magát, és megmutatta, hogy mint atya viselkedik velünk szemben. Azóta a keresztény ima az atya és gyermek személyes kapcsolatának kifejezése, és hasonlít ahhoz a párbeszédhez, amit Krisztus, mint Fiú folytat az Atyával. Az ima olyan régi, mint az emberiség. Krisztus úgy jellemzi a pogányok imáját, hogy „sok szó miatt remélnek meghallgatást”. Az Ószövetségnek is megvolt az imád- ságos szelleme. Az ember úgy érezte, hogy mélységből kiált a világfeletti Űrhöz, és keresi arcát, hogy kegyelmet találjon előtte. Az ószövetségi hivő az Isten és ember közötti távolságot úgy akarja legyőzni, hogy „az Ür szent hegyére”, vagy „az Űr házába” isiét. Csak ott érzi közel az Istent, ott remél meghallgatást. Krisztus nem a hely és idő kijelölésével hidalja át az űrt Isten és az ember között, hanem saját személyével, ö már otthon van az Atyánál, és felhatalmaz minket, hogy az ö nevé/qT
