Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)

1971 / 2. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: A szentlecke és az evangélium homiletikai elemzése az év 12. vasárnapjától a 19-ig

kózásuk. Érthető a két tanítvány kívánsága is, hogy Isten tűzzel torolja meg barátságtalan magatartásukat, ök még az Ószövetség szellemén nevelődtek, és Illés próféta életéből ismertek ilyen történetet. Most Illésnél nagyobb próféta van itt, tehát Isten több joggal és talán nagyobb kegyetlenséggel is közbeléphet, hogy igazolja őt. De Jézus nem teszi magáévá ezt az okoskodást. Isten annyira erős, hogy mutatkozhat gyengének is. Akkor sem veszít semmit, ha mindenről lemond. Ha a bűnöket akarta volna megbosszulni, ahhoz nem kellett volna emberré lennie. Ha viszont személyesen közeledett, tudta, hogy olyan erőket szabadít fel, olyan megnyilatkozásokat vált ki, amilyenekért érdemes volt az embert teremteni, és szabadsággal felruházni.

Az evangélista nem mondja, hogy Jézus pontosan mit válaszolt a hirtelenkedő apostoloknak. Csak annyit jegyez meg, hogy „rájuk pirított”. A régi latin fordítás, a Vulgata, Jézus egész viselkedését veszi alapul, amikor ilyen szavakba önti a feddést: az Emberfia nem elveszíteni akarja a bűnösöket, hanem megmenteni, ö tudja, hogy tetteink forrása legtöbbször az elfogultság, a tévedés, a szenvedély vagy az ellenszenv fellobbanása. Ezért alkalmat kell adni a magunkbaszállásra, a kijózanodásra. A bánat ilyen elmélyült pillanat eredménye. Csak a végítélet mutatja majd meg, milyen alapvető igazságot fejezett ki az apostolnak ez a mondata: Isten türelmes, elnéző, és irgalma bűnbánatra akar vezetni. (Róm. 2, 4). Akárhányan talán csak a végső betegségben szállnak magukba, és csak ott vallják be, hogy Isten atyai jósága a legnagyobb hatalom.

Krisztus úgy viselkedett, hogy ezt a megállapítást tették róla: Isten jósága és em- berszeretete jelent meg benne. (Tit 3, 4). Azóta Isten hatalma úgy is működik, mint vonzóerő. Krisztus a követőit nem földi dicsőségre és élvezetekre hívta, hanem lemondásra, önfegyelmezésre, a kereszt türelmes viselésére, mint ahogy neki sem volt helye, ahol fejét lehajtsa. Sőt, akiket az evangélium hirdetésére küldött, azoktól megkövetelte az emberi kapcsolatok háttérbe szorítását is. Mégis vannak, akik odaadással követik, s ha rátették kezüket az eke szarvára, nem tekintenek hátra. A hívők szeretete és buzgósága a legnagyobb tanúságtétel Krisztus istensége mellett.

Péter és Pál apostolok ünnepe

Szolgáló tekintély (Mt 16, 13—19; 2 Tim 4, 6—8. 17—18)

A sziklaalap emlegetése legtöbbször a diadalmas Egyház képét juttatja eszünkbe. A mi szemünkben a pápaság összekapcsolódott a római Szent Péter-templommal és a Vatikán történelmi színeivel. Emberileg valóban jóleső érzés olyan sziklán állni, amely nem inog, és olyan hajón utazni, amely nem süllyed el. A pápaságban legtöbbször csak a tekintélyt, a kormányzó hatalom birtokosát látjuk, aki törvényt hoz, és annak megtartását szorgalmazza. Az Egyház fejéről azért alakulhatott ki ilyen elképzelés, mert az Egyházat is túlságosan az államok jogi berendezkedésének mintájára gondoltuk el. Pedig az Egyháznak és vele együtt a pápaságnak az a küldetése, hogy hirdesse az evangéliumot, és valósítsa meg a krisztusi életet. Célja tehát nem annyira a földi berendezkedés, mint a küldetésben való feloldódás.

Krisztus akkor ígéri meg Péternek a vezető-szerepet, amikor az apostol kinyilvánítja, hogy a hite erősebb, mint a többieké. Ezt a hitet kell a világban fenntartania és gyarapítania. Erre kapja a kegyelmi segítséget is: imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék hited, s te leszól megerősítője testvéreidnek (Lk 22, 31). A hatalom átadásának szavai: legeltesd bárányaimat, elsősorban szintén azt jelentik, hogy a pásztor gondoskodjék az örökélet igéjéről és javairól. Ilyen értelemben az egyházi hatalom mindig szolgálat.

A pápaság szerepét ma is úgy kell tekintenünk, mint a kinyilatkoztatott tanítás leg112