Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - FÓRUM - Bernolák Éva: Lehet-e "beat-zenész" Krisztusból?
hatunk és nevelhetünk is, csak nem jól és eredményesen. Ez mindkét pedagógiai résztevékenységre egyformán érvényes, mivel a két mozzanatot dialektikus egysége miatt nem is lehet szétválasztani. Ismeretek nélkül - ami lehet közvetlen vagy közvetett tapasztalat, vagy akár lexikális anyag - nem nevelhetünk, mert ugyan mire építenénk?, mivel indokolnánk és magyaráznánk?! - Ugyanakkor alap nélküli az oktatásunk is, ha az ismeretnyújtásunk célja nem maga a teljes ember lenne! Ennek a kettős folyamatnak a feladata is kettős, mert nem csupán „új értékeket” akarunk adni, hanem a régiek megtartására is törekszünk. Az természetes, (hogy a nevelt számára és őrajta keresztül „új” keletkezik, mert az emberi személyiség egyedi és egyszeri. Azonban tény az is, hogy a pedagógiai folyamat két pólusát gyakorlatban nem egyforma intenzitással alkalmazzuk mindig, hanem hol az egyiket, hol a másikat hangsúlyozzuk az oktatási-nevelési szituációh z alkalmazva, - annak didaktikai, illetve pedagógiai célkitűzése szerint. Ez a módszertani elv egyformán vonatkozik az iskolai oktatásra, a templomi hitmagyarázatra, de a családon belül folyó nevelésre is. Napjainkban sokat hallunk a „nevelés-központú” oktatásról, - ahol azonban az oktatásnak éppen akkora a jelentősége és a szerepe, mint az elmúlt időkben. Ez a megjelölés csak arra szobái, hogy jelenünkben, az emberi agy számára szinte befogadhatatlanul szerteágazó és megnövekedett ismeretanyag szelektálásánál, egy-egy szakterület mélységi ismeretnyújtásánál a nevelést tekintjük rendező elvnek, az emberi személyiség komplex alakítását mértéknek és célnak. Nagyon helyes ebből a szempontból a szerző megállapítása, hogy a hitoktatókból hitre nevelőkké kell válni, csak nem tudom elképzelni, miként akarja ezt megvalósítani komoly, a hagyományra és a modern teológiai ismeretekre épülő oktatás nélkül? Evvel egyben eljutottunk a másik kérdéscsoporthoz is: a hogyan problémájához. Az eddigi, - sőt - a jelenlegi hitoktatási metodikát sem ismerem, mivel nem vagyok ^szakmabeli”, csak egy laikus hívő. Ezért továbbra is az általános didaktikai elvek alapján szeretnék a szerző módszertani fejtegetéséhez is néhány gondolatot hozzáfűzni. Azt hiszem minden oktató-nevelő munka alapkövetelménye, hogy maga a tanító tisztában legyen avvai a szaktárggyal, aminek köréből az ismeretet nyújtani akarja. A „közlést hordozó csatornára” pedig már akkor ráállt, miikor saját tanulmányait végezte. Az igaz, Ihogy tudásunk soha nem teljes és kész, mert az emberi megismerés határai és mélységei állandóan tágulnak, mind mélyebbre hatolnak. Ez nem csak a természettudományok területére érvényes, hanem a Szentírással foglalkozó tudományra is. Ezért minden idők, minden pedagógusának, - legyen az akár világi tanár, akár pap, - revideálnia kell meglévő ismereteit, hogy korszerű tudjon maradni. Ahhoz, hogy a „mai nyelvet, a mai társadalmi hátteret, az életkori problémákat” megismerje, igazán nincs szükség „komoly szociológiai tanulmányra”, mert -mindenki eljuthat ezek ismeretére, ha -nyitott szemmel, figyelő füllel és az emberek felé kitárt szívvel járja a hétköznapok valóságát. Egyet azonban valóban meg kell tanulni, - ha az ember jól akar oktatni és nevelni, s hogy jó irányba tudja elindítani a rábízott lelkeket: a didaktikát, az oktatás módszertanát. Alapjait még Herbart rakta le és klasszikussá vált óratípusait, az ismeretnyújtás fokozatait azóta is csak variáljuk, oktatási céljainknak megfelelően átrendezzük egy-egy megtervezett tanítási óra keretén belül. Akkor majd nem ilesz gondja egyetlen (hitoktatónak sem a mondvacsinált „közlés- modellek” megtervezésével és elvész majd a „kettős út” problémája is: sem az oktatónak, sem a gyermeknek nem kell azt megjárnia! Ennek a módszertani felfogásnak tételei igen egyszerűek és beváltak. Alaptanítása, hogy mindig a valóságból induljunk ki, azt sokoldalú szemléltetéssel tegyük érthetővé és majd összefoglalásként aktualizáljunk, vagyis a gyermek meglévő ismeretei közé helyezzük be az újat, vagy saját életére alkalmazzuk. A mi esetünkben a valóságból kiindulás maga a Szentírás, annak a történelmi helyzetnek történelmi szituációja, amikor Krisztus élt, amiben tanított. A gyermekek általában egy-két évszázad óta minden országban tanulnak történelmet. A felgyűlt tapasztalatok alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy egészen jól elképzelik az első tűzgyújtást, vagy m.gértik különösebb magyarázat nélkül is a vadászjeleneteket ábrázoló barlangi freskókat, - bár ma a villanytűzhelyet kapcsolják be és az afrikai bölényvadászatokon távcsöves, automata fegyvereket használnak! Gyakorlatban igazolt tény, hogy minden gyermek érdeklődését jobban fel lehet kelteni, alkotó fantáziájukra eredményesebben tudunk hatni, ha régmúlt idők embereinek történetét színesen elbeszéljük, mint ha a mai környezetbe helyezzük el, átköltve az eseményt. De mi is lehet ebben a könnyebbség, vagy a célravezetőbb megoldás? Inkább a valóság ellen vétünk vele. Ha a történelmi Krisztusnak az volt a valósága, tehát akkor nekünk is abból kell kiindulni. Csak ezen keresztül érthetjük meg átélten az ő Isten-emberségét, hisz ő a szamariai asszonynak is eleinte csak egy judeai vándort jelentett. A görög-perzsa háborúnak is a tényeit, — a valóságát — tanítjuk, pedig a mai gyermek számára lassacskán a mondák világának számít. Éppen úgy nem jutott eddig még senkinek sem az eszébe, hogy Petőfi Sándpr János vitézének a történetét átírja, mert ma a juhászbojtár helyett villanypásztor őrzi a nyájat! A 12 éves fiúk, lányok számára egyaránt lelkesítő, húsvér, élő valóság Toldi Miklós alakja, amint vendégoldallal a vállán merengve néz a pusztaságba. Pedig hol van ma már a vendégoldal?! 246
