Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - FÓRUM - Bernolák Éva: Lehet-e "beat-zenész" Krisztusból?
FORUM A Szerkesztőség örömmel és hálával nyugtázza, hogy a f. évi júniusi számunkhoz mellékelt kérdőíveken igen sok olvasónk értékes kritikát, javaslatokat juttatott el kiadóhivatalunkhoz. Tekintettel a beérkezett anyag bőségére, a kérdőíveket kiértékelő összefoglalást a következő számunkban kívánjuk közölni. Barcza Barna „Emberhalász imádsága” című vitacikkére érkezett sok hozzászólást is köszönjük. Egyes, felvetett problémákra a továbbiak során még kitérünk, de a cikkel kapcsolatban a vitát lezártuk. Szerkesztőség LEHET-E „BEAT-ZENÉSZ” KRISZTUSBÓL? Valóban: a vallás, épp úgy, mint a művészet, csak az ember szociális mivoltán keresztül válik társadalmi jelenséggé, mert a religió az egyén kapcsolata Istenével. Mivel „az egész embert átfogó, életének minden területét átjáró valóság” (Bencze A.), ez az emberré-alakítás folyamatába is beletartozik. A vallás így érintkezik a pedagógia körével is, és ezért lehet a hitoktatás kérdését a nevelés általános és a szakdidaktika szempontjaiból tárgyalni, - amint azt Bencze Anzelm is megkísérelte a Teológia IV. évf. 2. számában. A szerző vizsgálódását a „hitoktatás válságából” kiindulva kezdi, melynek okát a gyakorlatban lévő téves szemléletben és tanítási módjában véld megtalálni. Ha ennél az álláspontnál maradva szemlélnénk a mindjobban kibontakozó válság-jelenséget, akkor evvel túlságosan könnyű utat választunk a felszámoláshoz, hisz csak egy-két módszertani eljáráson kell változtatnunk, s már is: hipp-hopp! - helyre állt a rend, megoldódott a probléma! A jelenségek gyökerei, - sajnos - mélyebbek és összetettségükben bonyolultabbak, semhogy azokat egy cikkre szorítkozó reflexióban akárcsak bolygatni is megkísérelném! Azt azonban általánosítva és leegyszerűsítve elfogadhatjuk, hogy nem csupán pedagógiai problémával állunk szemben, hanem a szekularizáció világviszonylatban lejátszódó folyamatának egyik részjelenségével - illetve — következményével. Ez azonban még nem zárja ki, hogy a vallásoktatás pedagógiai és didaktikai kérdésével ne foglalkozzunk és ne kíséreljük meg felfedni gyengéit, hogy aztán szemléletben és módszerben megjavítsuk a munkát. Ha már a szerző a nevelés fogalmánál kezdte vizsgálódását, hát tekintsük át mi is elsőnek ezt a kérdés-csoportot! Igaza van, hogy a nevelés klasszikus fogalma lerövidítve és általánosítva az, hogy „az egyik nemzedék átadja értékeit a másiknak úgy, hogy az utóbbi nemcsak elfogadja, hanem magáévá is tegye”, - feltéve, ha az „érték”-en az emberiség eddig szerzett minden ismeretét és erkölcsi tapasztalatát értette. Viszont el kell utasítanom az „elfogadás” és a „magáévá tesz” kijelentések mögött meghúzódó felfogást, mert evvel a pedagógiai folyamat kettős voltát értelmezi helytelenül, ami ki is derül fejtegetései során. Az előbb említett két „állásfoglalás” egyáltalában nem jelenti az új és a régi érték helyes fogalmi elkülönítését, és semmiképpen sem lehet minősítője az oktatás és nevelés különbözőségének! Mert az oktatás és nevelés kétpólusú, de egységes folyamat, ami nevelő és nevelt, - szülő és gyermek, - tanár és tanítvány - viszonylatában is dialektikus egység, melyet kölcsönösségre építünk, nem pedig „dialógusra” ... Ez utóbbi legfeljebb egy alkalomszerűen használt eljárási mód lehet, éppúgy, mint a magyarázat, vagy a személyes példa. Az én-te jóviszony nélkül még oktat245
