Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - MEDITÁCIÓ - Paskai László: Emberi egzisztenciánk karácsony fényében
(Zsid 9, 5-7). Ugyanaz az alapmotívum, mint amely édesanyja életében eredményezte a legnagyobb döntést és elkötelezettséget, amikor az angyali üdvözletre azt mondta: „Íme az Űr szolgáló leánya, történjék velem szavaid szerint” (Lk 1, 38). Az Atya akaratának a teljesítése végett lett az Isten emberré; eledele, hogy annak akaratát teljesítse, aki őt küldte (Jn 4, 34); imádságának lényegéhez tartozik: „Legyen meg a te akaratod” (Mt 6, 10); ha emberi természete megborzad is ennek a súlyától, mégis vállalja, hogy ezért az óráért jött (Jn 12, 27); a legnagyobb belső vívódásában is ennek a beteljesüléséért imádkozik (Lk 22, 42). A megtestesülés alapindítéka az Atya akaratának a teljesedése. Krisztus emberi egzisztenciájának alapdinamikáját adja. És éppen ez az igazi áldozat is egyben, amely az emberi természetből a Teremtő felé szállhat. így tekintve a megtestesülés titkát, önmagunk embersége is új fényt nyer. Ebben a világban élünk, ennek a világnak a törvényei vesznek körül bennünket, de ugyanakkor ebben a világban kell folyton az Atya akarata felé tekintenünk és azzal azonosulnunk. Kell az egyéni terv, amelyet ki-ki egyéni, szabad döntésében állít léte elé, de ez a terv akkor tökéletes, ha alapmotívuma és dinamikája az Atya akaratának a teljesítése. Ez azt jelenti, hogy emberlétünk igazi tartalmát akkor nyeri el, ha Istennek kon- szekrált lét. A kereszténység a babonaság hamis „sacrumait” kitörli az életből. De helyette sürgető feladatként állít be új, magasabbrendű „sacrumot”, amely a személyiség mélyéből fakad, az Istennek való konszekráltságot. Így az Istennek konszekrált lét egyben az Istennek ajánlott áldozat léte is; előremutató, amely az igazi nagy áldozatban, a halálban jut el a végső beteljesüléshez, az Istennel való egyesüléshez. 2. Az Atya akaratának a teljesítése Krisztusban jelentette egyben az üdvösséget is „Értünk emberekért, és a mi üdvösségünkért leszállóit a mennyből”. Krisztus megtestesülésének fő motívuma az ember, éspedig az ember üdvössége. Amikor Krisztus önmagáról mondja: „Ügy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte”, mindjárt hozzá fűzi ennek a szeretetnek az igazi célját: „hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. A megtestesülés rámutat arra, hogy Isten szívügye az ember; de arra is rámutat, hogy Isten szívügye lényegében az ember üdvössége. Krisztus élete másért való lét volt; és ennek megfelelően a felebarát szolgálatát nem szabad belőle kihagyni. De ugyanakkor az üdvösségért való lét is volt. Önmagunk elemzése csak arra tud rámutatni, hogy evilágban való létünk halálra rendelt lét. De ha Krisztus emberségén keresztül értelmezzük, azt a reményteli fényt nyerjük: üdvösségre rendelt lét vagyunk. Az új teremtmény Krisztusban Krisztus embersége még egy új fényt ad önmagunk megértéséhez. Szent Pál Krisztus emberi természetéről mondja, hogy benne az új teremtmény jelent meg (Gál 6, 15). Az emberi lét több, nagyobb lehetőséget hord magában, mint amit magunkra hagyot- tan kielemezhetnénk belőle. Ez pedig minőségi többletet jelent. A Krisztusban újjáteremtett emberség lehetősége tárul fel előttünk, ha Krisztusban hiszünk és Krisztus módján élünk. 1. Az „új teremtmény”, az „új ember” mindenekelőtt jelenti, hogy mélyebb kapcsolatba jutunk Teremtőnkkel. Krisztusban már nemcsak teremtmények vagyunk, hanem egyben Isten gyermekei is. „Mindannak, aki befogadja, hatalmat adott, hogy Isten fiává legyen, annak, aki hisz benne” (Jn 1, 12). Isten igazi emberszeretete éppen ebben mutatkozik meg: „Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Iste
