Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - MEDITÁCIÓ - Paskai László: Emberi egzisztenciánk karácsony fényében
irányul Isten szeretete, akkor feltétlenül kell benne olyan értéknek lennie, amelyet becsülnünk kell. Mai kifejezéssel élve: Isten a megtestesülésben az elfogadás és a szeretet nagy ,,igen”-jét mondta ki a teremtett világ számára, elsősorban az ember számára. Emberi egzisztenciánkat tehát úgy kell értelmeznünk, hogy az Isten szeretetének tárgya. Létünkben nem vagyunk egy értelmetlen világba kivetve és magunkra hagyatva, hanem a legfőbb Személyes Létnek, Teremtőnknek szeretete adja létünk igazi alapját. 2. Túl az általános megállapításon, észre kell vennünk Krisztus egzisztenciájának sajátos formáját is. Születésében és születése révén olyan körülményt választott magának, amelyben magunkra hagyottan a legkevésbé találnánk értelmet. Jellegzetes formában vállalta a szegénységet, a névtelenséget, a megalázottságot, az értetlenséget, végső fokon a 'halált. Ezek mintegy Krisztus földi létének a szituációját alkotják. ,,ö, a gazdag, értünk szegénnyé lett” (2 Kor 8, 9); a névtelenség homályából lép elő harminc esztendő elteltével és csodálkoznak rajta, hisz Názáretből semmi jó sem jöhet (Jn 1, 46), csak az egyszerű, vagyontalan szegény ácsnak a fia (Jn 6, 42), akinek még lakóhelye sincs (Mt 8, 20). Jólét, egészség, szellemi kiválóság, rendezett körülmények emberileg még érthetőek. A megtestesülés nem ilyen körülmények között történt. Krisztus olyan szituációt választott magának, amely a legérthetetlenebbnek és legértelmetlenebbnek látszik. És éppen azzal, hogy ezt önként magára vállalta, mutatta meg, hogy emberlétünk számára az ilyen szituáció értéket jelent, ö a „szegényeknek” hozott örömhírt; azzal is, hogy segített rajtuk, de még inkább azzal, hogy a benne rejlő értéket tárta fel. Itt olyan érték húzódik meg, amelyet önként is lehet vállalni; olyan szituáció ez, amelyet szándékosan is megteremthet magának az ember, mert benne a teremtő Isten szerinti igazi emberi értékek bontakozhatnak ki. Az Atya akaratának a teljesítése Nem volnánk hűségesek Krisztus misztériumához és az evangéliumhoz, ha egzisztenciánk megvilágítását ennél a pontnál befejeznénk. Ha a megtestesülésben csak annyit látnánk, hogy Isten szereti az embert és szereti a világot, hogy Isten a megtestesülésben a nagy „igent” mondta a világ felé, akkor téves eredményre jutnánk. Elsősorban arra, hogy emberi létünket csak önmagában és csak ebben a világban értelmezzük. Akkor feladatunk az elvilágiasodás volna. Emberi természetünk, igényünk kielégítése, elmerülés ebben a világban; nem kellene más szót hallanunk, csupán azt, amely a világ felől jön hozzánk és csak ennek a világnak az építését kívánja meg tőlünk. Az elvilágiasodás igénye éppen a megtestesülés titkára hivatkozva ma nagyon kísérti emberi létünk értelmezését és olyan jellegű szekularizálódáshoz vezet, amelynek evilág keretein túl már további mondanivalója nincs. Ennek az evangéliumtól idegen értelmezésnek alapja az, hogy a megtestesülés tényét kiszakítja Krisztus teljes misztériumából, lényegében halálának és feltámadásának a misztériumából, és csak önmagában tekinti; mintha a megtestesülés csak azért történt volna, hogy bíztatást kapjunk Istentől az evilágha való belemerülésre. Meg kell látnunk a megtestesülés teljes dinamikáját, amely Krisztus emberi létének az alapját adta. Ebben a dinamikában tudjuk csak önmagunkat is helyesen értelmezni. Ha így tekintünk Krisztus emberi természetére, jellegzetes vonásként áll előttünk, hogy ennek alapindítéka az Atya akaratának a teljesítése, ezzel együtt minden ember üdvössége. 1. A zsidókhoz írt levél szerzője így értelmezi Krisztus földre szállását: „Ezért mondja, mikor a világba lép: . .. Íme itt jövök, Istenem, hogy akaratodat megtegyem” 242
