Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)

1970 / 4. szám - TÁVLATOK - A teológia társadalmi funkciója

mint teológus, senki ne akarjon a természet- tudós, szociológus, stb. szerepében tetszelegni. Ugyanakkor saját szakmunkájában sem mintegy előre „kanonizált” ún. jámbor, vallásos elképzelésekből induljon ki, ne is egy-egy kornak, áramlatnak szemléletmódját vetítse bele ősi forrásába, hanem mindig a valódi kinyilatkoztatott tanítás értelmét hámozza ki s közvetítse kortársai számára. Ezt a munkát újra és újra, minden kor igénye szerint és nívóján el kell végeznie. Veszélyessé válhat (és de facto vált is nem egyszer), ha a teológia egy-egy kor szemléleténél megmarad, ha valamiféle mozdulatlanság felől érkezve kívánja megközelíteni az embereket, a folyton változó, alakuló életet. Bármennyire is kész az alap, esetleg egyetek szemében az egész ház is: a berendezést lehet változtatni, alakítani s a helyes berendezkedés mikéntjéről lehet, sőt kell is véleményt nyilvánítani.

Senki ne értse félre, - figyelmeztet számos szakember — amidőn a teológia társadalmi funkciójáról szólunk, teológiánkat nem kívánjuk szociológiává átalakítani. S nem is valamilyen „új teológiát” kívánunk a régi helyébe. Legalább is nem abban az értelemben, hogy a teológia alól kihúznók alapját: Isten kinyilatkoztatott tanítását. Nem, de ugyanakkor mégis lesz valamilyen vagy több „új” ebben a társadalmi funkciót vállaló teológiában: az emberszolgálat tudatosabb vállalása. Nem egy hatalmi apparátus, nem is valamilyen merev ideológia szolgálatában álló teológiára van a társadalomnak igénye, hanem olyanra, mely a mának nyelvén, a mának problémáit látva, a mai emberek kérdéseit meghallva „fordítja le”, adja válaszként a krisztusi üzenetet. Olyanra, mely a nem egyszer tárggyá degradált embert kívánja újra emberi méltóságához eljutatni, számára valódi szabadság-dimenziót kíván teremteni. Olyanra, mely nyelvezetében a tabui- zált „szakrális” fogalmak helyett, a csak beavatottak által értett, megmerevedett szakkifejezések helyett érthető beszéddel hirdeti a szabadságra felszabadított emberek számára Krisztus szolgáló szeretetről szóló örömhírét.

Sokan vallják ugyan, mások hiszik, hogy az emberi élet, a társadalmi élet teljességgel az anyagi-gazdasági életnek függvénye. A teológus nem ilyen alapelvhez, inkább Jézus kihívó imperatívuszához tartja magát. S épp ezért ősi — nem egyszer elhanyagolt - feladata ma élesebben áll előtte, mint valaha: Folytatni a „figyelmeztetőnek” prófétai feladatát, segíteni, szolgálatra vállalkozni elméleti munkájában és gyakorlati vonatkozásokban egyaránt. Az „egyetlen szükséges" felé mutatni, de a család, a munka, az evilági egyéni és közösségi feladatok, a szabadság és béke dimenzióinak védelme, biztosítása keretében. Érdekes, hogy minderre egy nemteológus, a mélypszichofogus R. Affemann mutat rá az idézett tanulmány- kötetben (Die Funktion der Theologie, untersucht mit den Methoden der Tiefenpsychologie). A teológus ma inkább, mint valaha kell, hogy a jövő felé tekintsen, hogy evilági és örök reménységet ébresszen az olykor nagyon is elmagányosodó tömegember lelkében. E felismerés - számos egyébbel - ősi teológiai látás, mely ott szunnyad az inkarnáció tényében. Az örök Ige élő beszéddé, szolgálatra hívó, szolgáló emberré válik, hogy mindenkit - de tán elsősorban a teológust - követésre szólítson. Isten a világba jött, nem azért, hogy az ember „Übermensch”-csé, még kevésbé, hogy embertelenné, emberhez nem méltó, földhöz- ragadott lénnyé, hanem valóban egészen emberré legyen. S ha a teológia - egyéb fontos témái mellett - ezt a „tételt” ma nyomatékkai hirdeti, tárja az egyén és társadalom elé - vallja idézett tanulmányában F. X. Kaufmann - akkor a világ alakítása, jobbá, igazabbá tétele során fontos szót lesz képes kimondani. Nem feledhetjük, hogy nem az ember, nem a társadalom van a teológiáért, még kevésbé annak néhány képviselőjéért, de még csak nem is az egyházért. Nem, hanem az egyház és teológiája, a szentségek és az ige - mindez az emberért van.

J. P. Audet figyelmeztet, hogy az ősi Prométheuszt ambíciót nem olthatjuk ki - nem is iszabad kioltani - az emberből. A teológia ezt a törekvést abban és úgy támogatja, hogy biztatást ad: az ember mint a teremtés és megváltás ősi erőit ajándékként elnyert lény önmagát, társadalmi életét, a világot fejlessze és kibontakoztassa.

A szocializálódás folyamatában is az evilági és természetfölötti értékek kibontakoztatását lássa, illetőleg munkálja. Kétségtelen — írja - hogy nem a teológia végével, letűnésével, hanem egy korszakának leáldozásával s egy új korszakkal állunk szemben. A teológus ma nem „univerzális doktor”, nem „polihisztor”, aki a végső elvek felől érkezve mindenhez szakszerűen szólhat hozzá. Nem ezt a szerepet kell a mának társadalmában vállalnia, viszont annál inkább kell átélnie az ember - egyén és közösség - felé elkötelező szolgálat felelősségét. A teológia mai szituációjában sem lesz munka- nélküli, ha megkeresi és végzi - maradandó hivatása mellett - a specifikusan modern, mai feladatokat is. E munkája végzésénél félre kell állítania minden partikularizmust, gettó-szellemet, mely képtelen konstruktív szerepet vállalni a mának pluralista életében.

A teológia - folytatja Audet - szilárd talajt és felelős elkötelezettséget érezhet a szekularizálódó életben is, ha nem visel szemellenzőt és tudomásul veszi a világban zajló eseményeket. Ha számot vet a társadalmi élet változásaival, a tudományok szolid eredményének jelentőségével. Ha tudomásul veszi azt is, hogy a „szakrális” nem lenyűgöző monumentalitásában hat világunkban, hanem az erjesztő kovász szerepét hivatott betölteni.

Végezetül - szemléltetésképpen - néhány gondolatot szeretnénk közölni egy, a közel239