Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - TÁVLATOK - A teológia társadalmi funkciója
legitim „teológiai nyelv”, melyet ne kellene azonnal lefordítani az emberi élet tárgyi és társadalmi tényezőkkel „terhelt” nyelvezetére? Hogy nem ez a tudós, a tudomány feladata? Hát van-e „tudomány a tudományért” kiváltképp, ha valóban az emberek sorsáról, üdvéről van szó? Lehet-e az „isteni tudományról” szólni úgy, hogy az ne vezessen a teljesebb, tökéletesebb emberség felé? S ezen az úton — kifejezetten vagy bennfoglaltan — Isten felé? Nehéz, sőt kényes kérdések ezek, melyek elől azonban napjaink teológiája nem térhet ki. Nem, ha Isten és ember előtt felelősen vállalja a Krisztus követségében járók szolgálat-feladatát. Aligha dicsekedhetnek a „szent tudománynak” képviselői - írja Mezger -, hogy hatalmas társadalmi átalakulások nélkülük, sőt olykor az általuk oly pontosan tézisekbe foglalt tanítás ellenére mentek végbe. Mert bár lehet ugyan a keieszténység kezdeti korszakától cari- tasra, diakóniára hivatkozni, fontos tényezők voltak ezek is a fejlődő emberi társadalom életében. Sajnos, azonban, csupán a meglevő sebeket igyekeztek kötözgeitni, a fájdalmat csillapítani, de a betegség okát, az igazságtalanságot, szeretethiányt vagy fel sem ismerték, vagy esetleg nem törekedtek a baj okának kiküszöbölésére. Sajnos, az ún. „egyházias”, sőt egyenesen kereszténynek hirdetett lelkűiét az igazsagtalanság láttán, az igazságtalanságot gyakorlók védelmében, esetleg azoktól tartva — nem egyszer az elnyomás „békés tűrését” jelentette. Mint mondottuk: mindezek kényes, de jogos kérdések, problémák, melyeket nem lehet elkendőznünk, ha felénk érkezik a kérdés: volt-e és van-e a teológiának pozitív társadalmi funkciója? Ugyanakkor — arra is utaltunk már —, ha a bírálható tények miatt nem csupán tudomásul vesszük, de „hazafelé” is gyakoroljuk a kritikát, mindjárt tisztábban áll előttünk a válasz. Az, mely rámutat arra: igenis, volt és van a teológiának s e tudományszak művelőjének érdemes társadalmi funkciója. Olyan, mely- lyel élhet és kötelessége is élni. S ez mindenekelőtt abban áll, hogy Krisztus tanítását, a szolgáló és segítő, felemelő szerétéiről szóló üzenetet elméletben és gyakorlatban propagálja. Arról a szeretetről kell hitelre méltó tanúsítást adnia, mely valóban kiáradt a szenthá- romságos életből az emberek felé, akkor is, ha az ember, a keresztény ember - esetleg azok sokasága - méltatlanul végezte feladatát, esetleg bűnösen visszaélt épp „kereszténysége” nevében. Aki így lát, így tekint a teológia feladatára, az nem fog attól félni, hogy merő „antropológiává” degradálja azt. Nem, hiszen épp ezen az úton válik a teológiai munka képessé arra, hogy realizálja, konkretizálja — elméleti és gyakorlati vonatkozásaiban - a Krisztus által teljességgel végrehajtott ember-felé fordulást. Mert nem csak „vigasztal”, hanem - mint a Mester is tette - hatékonyan közreműködik abban, hogy kenyér jusson az éhezők számára; mert védi a családot, a nőknek, gyermekeknek, a szegényeknek és elnyomottaknak jogait; mert szót emel a kizsákmányoltak érdekében; mert nem a „jogos háborút” igyekszik elméletileg igazolni, hanem — mint Leslie De- wart ír erről — a háború minden lehetséges oka ellen emeli fel szavát s arra inti az embereket, hogy pozitíve alakítsák jövőjüket, történelmüket. (Die Zukunft des Glaubens, 238.) ♦ Micsoda teológia lenne az, mely milliók szükségének láttán a segítés, támogatás „fogalmáról” tenne közzé eszmefuttatást, végezne történeti kutatást, ahelyett, hogy — ha kell - Krisztussal „Jaj nektek”-et kiáltson a felelős kortársak felé?! A teológia is — mint minden tudomány - a valóságot kell, hogy vizsgálja. Tudjuk - a bit tudományaként — a teológia a teljes, látható és nem látható, természetes és természetfölötti valóság felé fordul. Afelé, melyben egységes egészet alkot az isteni és emberi világ. De nem válnék-e torzóvá az a teológia - kérdezzük újra Mezger-rel -, mely nem törődnék az ember örök és evilági sorsával? Az isteni tanításra építő, azt értelmező teológia az embert és világát soha nem tekintheti „elvontan”, hanem úgy, ahogyan az a maga konkrét valóságában áll és él. A realitások szemmeltartásával tudja csak az ember számára az örök értékeket is felmutatni. Épp oly éles szemmel kell körültekintenie a világban, amilyen „isteni éleslátással” járt körül a földön s tett jót maga Krisztus is. Az, aki tudott szelíden, de ostorozva is szólni — s mindezt az ember, az örök atyai otthon várományosa érdekében. Ha a teológia bármely korban elmulasztaná, hogy e krisztusi normán mérje le önnön magát, feladatait, akkor öncélú tudományossággá, céljavesztett keresgéléssé vagy esetleg evilági hatalmasságok szolgálatába szegődő ál-tudománnyá válnék. Csakis a krisztusi üzeneten önmagát lemérő teológiának van és lehet pozitív társadalmi funkciója. Csakis az ilyen teológia lesz képes — ha szükséges (és volt-e kor, amidőn nem volt az?) — a társadalmi lelkiismeret felrázására, az Isten és ember előtti felelősségtudat ébrentartására, az evilági munkában is az örök értékcsírák kibontakoztatásának felvillantására. Természetesen a teológia társadalmi funkcióját nem azzal fogja betölteni, hogy mindenbe ,,bele szól”, hogy illetéktelenül átlép a szaktudományok területére. Nem kell semmiképp az „egzakt tudomány” szerepére vállalkoznia, nem kell, nem is szabad átvennie pl. a közgazdásznak, pszichológusnak feladatkörét. S bár a modern szaktudományoktól információkat gyűjt, hogy az életben kellő tájékozottságra tehessen szert, ma is érvényben van a régi mondás: Sileant theologi in munere alieno. Azaz: 238
