Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Csanád Béla: Szent István király arca a magyar breviáriumokban
mára készült. Az első officium (a szenttéavatás idejéből származó) nyilván nem elégítette ki az igényeket a verses zsolozsmák térthódítása idején, ezért ennek a mintájára, verses részletek felhasználásával összeállítottak egy újat, amelyből azonban kihagyták a különleges magyar vonatkozásokat és az esztergomi érsek polemikus szándékait. Ezzel aztán sikerült is meglehetősen elszíntelenített, jellegtelen Szent István képet állítaniok az imádkozó papság elé. Nem lehetetlen az sem, hogy ennek a harmadik officiumnak a születésében szerepet vitt az esztergomi és kalocsai érsekség között kialakult vita és feszültség a primási jogok miatt [7]. Az is nyilvánvaló, hogy a két középkori Szent István officium szerzőjének a tehetsége sem azonos. Ez utóbbiban semmi eredetiséget, semmi különös művészi tehetséget nem tudunk felfedezni. Végül meg kell említenünk, hogy négy évszázad után az új magyar proprium — főként Radó és Mezey professzorok érdeméből - felújította a középkori história rythmica legszebb részleteit [8], Elkészült ennek alapján a jubileumi évre Szent István király vesperása is, szélesebb körű templomi használatra. A verses zsolozsma Szent István képe és története A fentiekből kiviláglik, hogy a Szent István officiumok sorában a csúcsot a verses zsolozsma (história rythmica) jelenti, irodalmi és liturgiatörténeti szempontból egyaránt. Ez állítja elénk a legteljesebb, legszebb s mégis a leghűségesebb Szent István képet. Nemesük a szentet, a legendák hősét mutatja be, hanem - bizonyos távlatból értékelve - a magyar történelem legnagyobb alakját, az államalapítót és egyházszervezőt. A „magyar Szent Istvánt állítja elénk, egyszerre a legendák kegyes királyát és a lovasnomád ősök igaz fiát, a harcos ’erős királyt’ - olyan tökéletes és egész képet, aminőt szépirodalmunknak azóta sem sikerült rajzolnia erről a szent, örök-magyar szimbólumról” - írja Sik Sándor [9]. De ennek a képnek története van. Nagyon érdekes események diktálták a zsolozsma szerzőjének, milyen vonásokat emeljen ki Szent István arcképén. Szinte bravúros tudományos nyomozással derítette ki ezt és a megírás történetét Mezey László [10]. Ismeretes, hogy a XIII. század nagy tragédiája, a tatárdúlás után nemcsak az ország újjáépítése okozott gondot IV. Béla királynak, hanem az erkölcsök megújítása, a kereszténység újjászervezése is. A tatárdúlás következtében kolostorok, fontos polgári és művelődési települések pusztultak el, a kulturális élet átmenetileg meggyöngült, s az erkölcsök lazulásával a kereszténység dinamizmusa is válságba jutott. A válságot fokozta a magyarságnál kulturálatlanabb, pogányabb, menekülő kunok megjelenése és letelepedése az országban. A szépen fejlődő keresztény spiritualitás mintha letört volna kissé, s megerősödni látszott a naturalista, pogány restauráció mozgalma. IV. Béla halála után Kun László királyban tehetős támogatóra is talált ez a pogányabb, „szabadabb” szemlélet, sőt Kézai Simon Gestájában megszületett az ideológiája is ezeknek a törekvéseknek. Tudjuk, hogy az egyházi és királyi udvar között oly mértékben nőtt a feszültség, hogy végül a királyt kiközösítették, és III. Miklós pápa Fülöp fermoi püspököt küldte el teljes hatalmú követként Magyarországra 1278-ban, hogy a békét helyreállítsa [11]. Ladomér esztergomi érsek, prímás volt a hazai egyházi erők vezetője, s természetesen szemben állt Kun Lászlóval és a királyi udvarral. Mezey szerint ő készíttette a fentebb dicsért história rythmicát, s ebben mintegy választ adott a királyi udvar „kihívására”, amely kétségbe vonta Szent István nagyságát és tékozolni kezdte szellemi örökségét, amikor Attilát, a hunokat, a pogány ősöket és hagyományokat szerfölött magasztalta. Kétségtelenül polemikus éle van tehát ezeknek a soroknak (magyarul Sik Sándor fordításában) : 216
