Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Surányi Imre: A lelkipásztori tanácsadás: dialógus
pszichoterápiái módszerétől, természetesen figyelembe véve a lelkipásztori és gyógyítási helyzet és cél lényeges különbségeit és lehetőségeit. Carl Rogers gyógyító eljárása és a lelkipásztori gyakorlat [9] Rogers feltételezte azt, hogy valakinek azért van szüksége tanácsra, mert saját erői nem elegendők ahhoz, hogy életének egy adott helyzetben bizonyos irányt adjon. Ilyen kritikus helyzet lehet pl. házasságkötés előtt, kötelék felbontásakor, élethivatás megválasztásánál, megváltoztatásánál stb. Tehát a pszichoterápiái feladat az, hogy hozzásegítse az orvos a páciensét önerejéhez. A Rogers ellőtti lelki gyógyító eljárások általában azt dolgozták ki, hogy az orvosnak mik a teendői, Rogers ezzel szemben arra figyel, hogy mi történik a kezelés folyamán a páciensben. A páciens szót elvi okokból nem is használja, hanem helyette a kliens kifejezést alkalmazza, kifejezve ezzel azt, hogy a gyógyító tekintse a másikat „egyenrangú félnek” s az egész eljárás neve is „kliensközpontú terápia”. De nevezik még a módszer másik jellemző vonásáról „nem-direktív” eljárásnak is. Bár kétségtelen, hogy Freud forradalmi gondolatai nélkül Rogers módszere sem született volna meg, tulajdonképpen erőteljes cáfolata is annak. Igaz, ő is nélkülözhetetlennek tartja a harmonikus emberi élethez a belső kötöttségektől való megszabadulást, de mind a kötöttségek természetéről vallott nézete, mind a megszabadulást adó módszerek megjelölésében pontosan az ellenkezőt vallja. Freud szerint az orvos többet tud a betegről, mint az saját magáról. A beteg szenved elnyomott élményei miatt, amelyeket kivont az „én” kontrollja alól, s amelyek ezért zavarják őt. Ezekhez a tudattalanban lappangó valóságokhoz a „via regie” az álmok, szabad asszociációk, tévedések stb. értelmezése. S az is jellemző, hogy Freudnál egészséges emberről szó sincs még akkor sem, amikor a hétköznapi gondolkodás szerint annak is mondható valaki. Rogers ezzel szemben azt vallja, hogy amikor önálló, felelős személyiséggé akar az orvos alakítani valakit, nem kikapcsolnia kell a tudatot a felszabadulási folyamatban, hanem fel kell ébreszteni az ,,én”-t. Az analitikus nem tudhat többet a páciensről, mint ő magáról, mert ha értelmezi is annak megnyilatkozásait, az mindig több lehetőséget enged meg és más és másképpen funkcionálhat annak életében. És emiatt még kevésbé mondhatja meg, hogy a másiknak mit kell tennie! Rogers a kliensével együtt indul el annak életében felfedező útra, s keresi annak élet-igazságát. (Ez természetesen egyáltalán nem az egyéntől független tárgyi igazság tagadása.) Nem is gyermekkori élmények között kutat, mint az analitikus, hanem a mostani, tényleges helyzetből indul ki. A kliens a tanácsadó segítségével, annak igenlése, figyelmes odahallgatása közben magába tekint és megtanulja erőit összpontosítani. Az eljárás főbb gondolatai, Rogers első nagyobb szabású műve alapján, a következők: A tanácskozó reláció olyan valami, ami lehetővé teszi a tanácskérő számára, hogy a tanácsadó szívélyes fogadtatása által, - amely mindenféle kényszert és személyi nyomást elkerül - kinyilvánítsa érzelmeinek, állásfoglalásainak, problémáinak a maximumát... A teljes érzelmi szabadságnak ebben az egyedülálló megtapasztalásában képes a kliens egy jól lehatárolt keretben indulatait és magatartásformáit po- zitíve és negative megismerni úgy, mint egyetlen más kapcsolatban sem még [10]. A hangsúly nagyon határozottan a jó reláció kialakítására van. Ebben nyilatkozik meg a kliens és ez teszi lehetővé, hogy „egészségesebb” legyen az élete. S csak akkor lesz Rogers szerint jó a kapcsolat, ha terapeuta „nem-direktív” (non-directív). Ez a sajátos fogalom azt jelenti, hogy míg minden más pszichoterápiás eljárásban az orvos diagnózist állít fel, értelmezi a tüneteket s ezt közli a kezeltjével, addig itt sohasem 202
