Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)

1970 / 4. szám - Surányi Imre: A lelkipásztori tanácsadás: dialógus

tekinthető a vizsgált személy „objektumnak”. A terapeutának elsősorban az a feladata, hogy „tisztázza és tudatossá tegye a kliens alapállását” ti. a megoldandó kérdéssel szemben. Ez a bevezető eljárás az előítélet nélküli elfogadás (acceptance). Korántsem jelenti ez azt, hogy az orvosnak, ill. saját esetünkben a lelkipásztornak midegy volna minden, csak annyit kell tennie, hogy tartózkodik a megítéléstől, s megvárja, iáimig a hozzá forduló is eljut ugyanehhez a belátáshoz. Rogers ezt úgy mondja, hogy terapeuta ne moralizáljon és dogmatizáljon. A moralizálás az, ha „értékítéletet mond a kliens felett”. A dogmatizálás fogalmát Rogers maga nem tisztázta, de az idevágó kijelentései alapján bizonnyal helyes az a következtetésünk, hogy annyit ijelent, hogy másnak a nézetei felett ne mondjunk ítéletet, vagy talán, hogy racionális síkon a találkozás ezen fázisában még ne helyesbítsük az általunk tévesnek tartott nézeteit. Protestáns értelmezésben Faber szerint jelentheti a dogmatizálás azt is, hogy a pásztor ne próbálja a maga biblia-exegézisét a másikra kényszeríteni [i i]. Ettől a magatartástól távol áll a felsőbbséges ítélet, korholás s általában a szándékolt tekintélyi fellépés.

Példával megmutatva, a direktív magatartás és a nem-direktív magatartás közti különbség ez: Ha egy gyászoló hívőnek azt mondja lelkipásztora: „ön nagyon jól tudja, hogy az Űr azt mondta: Én vagyok a feltámadás és az élet...”, direktív a magatartása. Míg: „Mi hallottuk, hogy mit is mondott az Űr: Én vagyok a feltámadás és az élet. Mi erről most önnek a véleménye”, a magatartása nem-direktiv [12]. Ha apró különbségnek is látszik a két megnyilatkozás, a hatása merőben ellentétes lehet. Az első esetben azonnal elnémította a kérdezőt s nem engedett neki lehetőséget, hogy kételyeit, érzéseit szabadon kifejezhesse, a második esetben annak ellenére, hogy a maga véleményét egyáltalában nem rejti véka alá, megadja a lehetőséget, hogy a másik továbbra is félelem nélkül tovább beszéljen s hogy állást foglaljon.

A terapeutának és lelkipásztornak magatartását jelző kifejezés negatív megfogalmazású ugyan, mert „nem-direktív”-nék mondjuk, de van pozitív tartalma is, mégpedig az ún. visszatükrözés vagy visszavetítés (reflection). Ez rendkívül finom művészet, mert azt jelenti, hogy a másiknak meg kell éreznie, hogy őt az Isten nevében előítélet nélkül elfogadták a maga mivoltában. Ennek a kifejezése a visszatükrözés. Korántsem annyi ez, hogy a terapeuta mechanikusan megismétli az elhangzott kifejezéseket, hanem kifejezi azt, hogy érzelmi mélységeiben is felfogta a gondolatot. A lelkipásztor belehelyezkedik a másik által felhozott emóciókba s ezeket tükrözi vissza a saját szavaival. Közben a hozzáfordulóban a belső világ differenciálódik, az értelem számára áttekinthetőbbé válik, s a kliens, aki először saját magát is puszta tárgyként látja, most lassan ,,alannyá válik” s jobban urává lesz önmagának. Az együttérzés a leli ipásztor számára korántsem jelenti azt, hogy a részvét kialakít benne valami homályos (és joggal hozzátehetjük: veszélyes) alapbeállítottságot, hanem azt, hogy distanciát tart a felvetődött érzésekkel szemben. Az ő magatartása mindig hivatásbeli magatartás. A másik érzelmi világba való belehelyezkedésnek Rogers-i kifejezése az ún. empathy.

Az egész kapcsolat egy jól meghatározott vonatkozást jelent. S ezzel függ össze az újabb, csupán körülírható, lefordíthatatlan kifejezés, a frame of reference. Ez jelent általában szellemi látókört, gondolatvilágot, sőt a matematikában koordináta rendszert is, a jelen összefüggésben pedig jelenti a lelkipásztor számára a másik érzéseinek és gondolatainak egy meghatározott szempontból vett vonatkozási rendszerét. Ebből nem szabad kiesnie a terapeutának, ill. a lelkipásztornak, az eredmény veszélyeztetése nélkül. S ezt töri meg az előbb említett hibás értelmezés és dogmatizálás. A másik úgv érzi, hogy őt nem értették meg, a lelkipásztor nem „vele” érez, hanem eltávolodott tőle. S ezt zavarja az is, ha az irányító a társalgást, bizonyos nyomást gyakorolva, a beszélő szándékával ellentétben, más irányba viszi. Kiváltja az ellentmondást még akkor is, ha néhány pillanattal később az illető maga is rájött volna a helyes megoldásra.

203