Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Surányi Imre: A lelkipásztori tanácsadás: dialógus
A lelkipásztori dialógus természete A dialógusnak mindenekelőtt az a lényeges vonása, hogy két fél közös alkotása. Nem is elmondás és meghallgatás csupán, hanem egymást feltételező és továbbépítő kijelentések összessége. A párbeszéd ezenfelül találkozást jelent, nem vitát és diszkussziót. Ezekben a résztvevők szembenállnak egymással, s elvileg mindkét beszédforma tárgyilagos. A dialógusnál a beszéd korántsem a gondolatok továbbadásának eszköze csupán, hanem medium, amely által Én-Te személyi közösség jön létre. Nem az a célja, hogy valamit tisztázzon, hanem hogy valakin segítsen. Ha ez a ikét vonás még közös is minden más én. segítő beszélgetéssel, [4] külön is megjellegzi a lelkipásztori dialógust az, hogy végső célja mindig üdvösség-szolgálat. Csupán azt kell tudatosítani, hogy az üdvösség nem feltétlenül a jövőben bekövetkező lehetőség s nem is csak eszkatologikus állapot, hanem mint „örökség” és „zálog” már birtokában lehet az embernek a megszentelő kegyelem és a remény révén [5]. A lényegen nem változtat az sem, hogy ez az ember számára annyira döntő lelki- állapot a földi életben rejtve marad. Bármi legyen is a dialógus témája, formája, a célja mindig a kegyelmi állapot létrehozása, vagy növelése. A jelen esetben az Isten Igéjének üzenetét kell az életnek egy konkrét esetére tolmácsolni és alkalmazni, ami persze korántsem jelenti azt, hogy pl. a Szentírás egy- egy kijelentése lesz a konkrét üzenet. Természetesen az élet konkrét eseteire nem rendelkezünk kinyilatkoztatással s az egyes ember életének értelmét és célját egyedül Isten ismeri, ezért a lelkipásztor helyzete rendkívül nehéz és kényes. Azonban az igazi dialógushoz, még a mondott cél mellett sem szükséges ez az emberi képességeket meghaladó ismeret. Elegendő az, ha a partnert szembesítjük az adott helyzet belső törvényeivel s lehetővé tesszük számára, hogy kételyein és bizonytalanságán túljutva szabadon cselekedjék. S annak is tudatában kell lennünk, hogy a természet- feletti dimenzió figyelembevétele a gyakorlatban egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden kérdésnél okvetlenül feszegetnünk kell a végső cél és üdvösség kérdéseit. A dialógus módszerének kialakulása Nyilvánvaló, hogy egy párbeszédet megtervezni nem lehet, nem folyhat le merev szabályok szerint s nem is lehetnek sablonjai. Ellenkezőleg: mindig az egészen egyéni jellegig kell eljutnia, és sablon márcsak azért sem alkalmazható, mert amint az egyéniség megismételhetetlen, egyszeri valóság, úgy annak az alakulása, problémái is azok. Ezért minden lelkipásztorkodást át kell, hogy hasson az egyéniség tisztelete. Mégis vannak az emberi kapcsolatoknak általános törvényei, amelyek a dialógusban is érvényesülnek s így ezeket, ezek érvényesülésének a mértékét is rögzíteni kell, valamint azokat a felismeréseket, amelyek az igazán újhoz elvezettek. Minden olyan hivatásban, amelyben valaki embertársainak rendelkezésére áll, a kapcsolat folyamatában kitapintható egy kapcsolatfelvételi, azután diagnosztikus jellegű és egy ún. segítő szakasz. Ez a három szakasz megtalálható a lelkipásztori diajógus folyamatában is, bizonyos módosításokkal. A kapcsolat vagy úgy alakul ki, hogy valaki felkeresi problémájával a lelkipásztorát, vagy spontán jön létre. Mindkét esetben bizalmi viszonnyá kell fejlődnie, de ha ez bármilyen ok miatt nehezen vagy egyáltalán nem alakulna ki, nem szabad erőltetni és kikényszeríteni a beszédet. A diagnózisnak nevezhető beszédfokozat célja, hogy a segítés érdekében pontosan körvonalazhassuk az illető konkrét problémáját és annak valódi hátterét. Fel kell 200
