Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - Szénási Sándor: Az új perikóparend felhasználása
Szénási Sándor AZ ÜJ PERIKOPAREND FELHASZNÁLÁSA Ügy gondolom, a legmegfelelőbb mottóként a Szentatya azon szavait idézhetném itt, amiket a „Missale Romanum” kezdetű apostoli konstitúciójában 1969. ápr. 3-án irt ajánlásképpen az új lekcionáriumhoz: „Mindez oly bölcsen van elrendezve, hogy általa az Isten igéje utáni éhség egyre növekedjék (cf. Ámosz 8, 11). Ez az éhség azért fontos, mert az újszövetség népét a Szentlélek vezetése mellett ez fogja elvezetni az Egyház tökéletes egységére. Nagyon bízunk abban, hogy mind a papok, mind a hívek jobban előkészíthetik majd szívüket ennek segítségével az Ür szent lakomájára és a Szentírás mélyebb átelmél- kedése által minden nap jobban eltelnek az Űr igéivel. Így a Biblia a II. Vatikáni zsinat kívánsága szerint a lelkiélet állandó, éltető forrásává lesz mindenki számára, s a keresztény tanítás továbbadásának elsőrangú eszköze” (A. A. S. 61 [1969] 220. o.). Figyeljük meg először a vasárnapi és ünnepi perikóparend következő sajátosságait: i. Három olvasmány Az új lekcionárium a vasárnapokra és a főünnepekre (sollemnitások) három olvasmányt ír elő ilyen sorrendben: Egy ószövetségi olvasmány (kivéve a húsvéti időt, amikor helyette az Ap Csel-t olvassuk), aztán egy második olvasmány az apostolok irataiból (levelek, illetve a Jelenések könyve), végül az Evangélium. Meg kell itt jegyeznünk, hogy ez az újítás tulajdonképpen visz- szatérés a régi hagyományhoz, amelyről már Szt. Ambrus is említést tesz. Az ambrózián liturgiában, Milánóban, mindmáig megmaradt ez a három olvasmányos rend. A római egyházban is fennmaradt egészen az V. századig, ugyancsak több keleti ritusban megvan a mai napig. De mire jó ez a három olvasmány? A mai élet rohanó ritmusában, a modern ember figyelmét ezerféle irányban lekötő korban érdemes egyszerűsítés helyett még jobban igénybe venni ennek a zaklatott mai embernek idejét és figyelmét? Jogosnak látszó kérdés ez, de szerencsére akad kielégítő válasz is rá. Ugyanis a perikóparend összeállítói szándékosan úgy válogatták össze a szövegeket, és azokat a lehetőség szerint olyan rövidre szabták (olykor csak három-négy versből áll a perikópa), hogy általában nem hosszabb együttvéve a három új olvasmány, mint a régi kettő. Egyébként az is fontos szempont volt a vasárnapi és ünnepi szövegek kiválasztásánál, hogy azok lehetőleg könnyen érthetők legyenek. A nehezebb tartalmú perikópák köznapra kerültek, amikor éppen a mindennapi szentmisén való részvétel alapján vallási szempontból műveltebb, kisebb létszámú hivősereg van jelen. Különben azért se kell félnünk a három olvasmány hosszúságától, mert az új miserend olyan egyszerűsítéseket hozott (gondoljunk a jóval rövidebb három új kánonra, a lépcsőima elmaradására stb.), hogy időben nem lesz hosszabb a három olvasmányos szentmise sem, mint eddig. Viszont igen nagy nyereségként üdvözölhetjük az új rendet. így ugyanis híveink tudatában világossá lesz az Ó- és Újszövetség csodálatos egysége, egymásra hangoltsága, egymáshoz tartozása, amely egység Krisztusban valósult meg. Jól mondotta annak idején Szt. Ágoston: „Novum Testamentum in Vetere latét, Vetus in Novo patet”. Azaz mindkét szövetség megértésének kulcsa az Úr Jézus, s őmiatta az Újszövetség valamiképpen benne rejtőzik már az Ószövetségben, az Ószövetség teljesebb, igazabb, mélyebb értelme pedig az Újban tárul fel előttünk. Amit az Ószövetségben még csak meghirdetett és megígért az Isten, az Krisztus húsvéti titkában érte el tökéletes megvalósulását, s ennek a titoknak lettek hirdetői az apostolok minden nemzet számára (Lit. Konst. 5-6). A két szövetség, mint két egymásra hangolt rezgőkör, megszakítatlan folyamatosságban mutatja be számunkra Isten üdvözítő szándékának megvalósulását a teremtéstől kezdve Krisztusig, s Krisztus húsvéti titka által a teljes, végső megdicsőülésig. Az új perikóparend egyik nagy előnye tehát, hogy azokat a híveket is megismerteti az Ószövetség legszebb és legfontosabb részleteivel, akik csak vasárnap és ünnepeken tudnak szentmisére jönni. Világos tehát, hogy ezeket az ószövetségi olvasmányokat mindig Krisztusra vonatkoztatva kell értelmeznünk. A nagy jezsuita biblikus, P. Lobfink így ír ezzel kapcsolatban: „Ha az ószövetségi könyveket zenei partitúrának képzeljük, akkor az egészet meghatározó zenei kulcs a partitúra élén: Krisztus megjelenése”. 157
