Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - Cselényi István Gábor: A világ előrevitele mint keresztény feladat
dinamikus képet rajzolja Krisztus az ő országáról, melynek bontakozása, íme, átfogja az egész emberiséget, együtt nő vele, magába sajátít minden humanizációt. Az már megint más kérdés, hogy Isten országa nem azonos a földi egyházzal. Mégis, a földi egyház hordozza annak az Országnak a hitét, melynek életterében nő a szekularizáció Krisztus megváltásába, sőt egyre teljesedő megtestesülésébe (vö.: Ef i, n). - A pasztorációs problémákat is valahol itt kellene kezdenünk: hogy lehet a ma kereszténye egész életével jel, bizonyság, előre lendítő erő. Úgy, ahogy azt Krisztus akarta: kovász, só, világosság az emberiség számára. Azon is el kell gondolkoznunk, vajon az ún. lelkiélet nem a humanizálás legtisztább, legbensőségesebb, legmélyebb formája egyúttal? [18]. Mégsem láthatjuk az Isten országa növekedését immanens, a világban maradó folyamatnak. A világ előmenetele túlnő ennek a kozmosznak a lehetőségein. Az Ország mindig több, mint a legteljesebb humanizáció. Történelmünk mindig nyitott marad. - Krisztus jövő-látásából vesszük a bizonyosságot arra, hogy miután „minden teremtménynek hirdették az evangélium reményét” (Kol i, 23), a Krisztus testétől átitatott mindenség átmegy végső állapotába, melyben Krisztus dicsősége ragyoghat át mindenen, hogy akkor majd az Atya „Krisztusban, mint főben foglaljon össze mindent, ami mennyben és földön van” (Ef 1, 10). Ennek a biztos célpontnak tudata tölt el bennünket törhetetlen optimizmussal, amikor környezetünk - és a világegyetem - átszellemiesítésére, megismerésére és meghódítására indulunk. Léthelyzetünk nem a hontalanság vagy az elvágyódás, hanem a munkára feszülés. Tudjuk, szekularizációnk a végső állapot előmunkálata. S hogy a kinyilatkoztatás nem ámokfutásra ösztönöz, azt az is bizonyítja, hogy ezt a teljesedést napról napra tapinthatóbban érezzük világunkban, napi gondjainkban és akarásunkban. Ezt a folyamatot, a világ meghódítása feladatát egészen addig a pontig kell vinnünk az emberiség egészével - s feltehetően a kozmosz többi kultúrájával együtt -, amíg minden át nem izzik Krisztus jelenlététől s el nem éri a végső átalakulás kohóját. JEGYZETEK 1. N. Lazure: Les valeurs morales de la théologie johannique, Paris, 1965. 232. - 2. Teológia, 4. évf. 1. sz. 41. - 3. Vö.: Gaudium et spes, 34. és másutt. - Nyíri Tamás: A keresztény ember küldetése a világban, Bp. 1969. 14. - 5. Lazure: i. m. 306. - 6. Nyíri: i. m. 15-16. - 7. R. Völkl: Christ und Welt nach dem Neuen Testament, Würzburg, 1961. 127. - 8. Teológia, i. szám, 42. — 9. Karl Rahner: Est-il possible aujourd’hui de erőire? Paris, 1966. 118. — 10. Guillet: Jesus-Christ hier et aujourd’hui, Paris, 1963. 32. - 11. Teológia, uo. - 12. Nyiri: i. m. 26. - 13. Nyiri: i. m. - 14. Rahner: i. m. 74. - 15. Uo. 34. - 16. Uo. - 17. C. Spicq: Théologie du Nouveau Testament, Paris, 1965. 194. - 18. E. Schiliebeecksc: Christ the sacrament, London, 1963. 137. 156
