Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - FIGYELŐ - Péteri Pál: Lelkipásztori gondolatok bűnről és kegyelemről
valami teremtett valóság kelti fel érdeklődését. Amint azonban a lelkiismeret figyelmezteti, hogy ez a teremtményhez való fordulás nem egyeztethető össze Isten szeretetével, s az ember mégis kitart mellette, elköveti a halálos bűnt. Ez a hagyományos teológiai tanítás. Elvileg annyira világos és egyértelmű, hogy nem igényel különlegesebb magyarázatot. Amint azonban ezt a tanítást a mindennapi életben akarjuk alkalmazni, a helyzet egyszerre súlyossá válik. Elvileg ugyanis könnyű kimondani, hogy vannak halálos és vannak bocsánatos bűnök. Gyakorlatban azonban igen nehéz meghatározni, hogy melyik bűn halálos és melyik bocsánatos. Az ima közben való elszó- rakozástól a szándékos emberölésig igen széles skálája van a bűnöknek. Senki sem vitatja, hogy az előző legfeljebb bocsánatos bűn, az utóbbi feltétlenül halálos. De meddig tart a bocsánatos bűnök kategóriája és hol kezdődnek a halálos bűnök? Erre a kérdésre abszolút érvényű feleletet nem lehet adni. A hagyományos erkölcstani könyvek felsorolják azokat a bűnöket, amelyek általában halálosak szoktak lenni. Az imakönyvekben található lelki tükrök ezeket dőlt betűvel jelzik, vagy valami más, könnyen észrevehető módon választják el a bocsánatos bűnöktől. De abban minden erkölcstani könyv és minden imakönyv megegyezik, hogy ezek a bűnök általában szoktak halálosak lenni. Azt egyetlen szerző sem állítja, hogy pl. minden káromkodás, amely objektíve kimeríti a káromkodás fogalmát, feltétlenül és szükségszerűen halálos bűn. A halálos bűnhöz ugyanis az objektív tényezőkön kívül szubjektív tényezők is szükségesek. Tehát nem elég a fontos tárgy, hanem kell a teljes tudás és akarás is. A fenti példánál maradva: éppen ez hiányzik nagyon sok esetben a káromkodásnál. A probléma súlyossága másik példán is bemutatható. A hazugság bűnén belül vannak fokozatok. Egy olyan hazugság, amelyből senkinek kára nem származik, amely inkább csak egy nagyobb kellemetlenség elkerülése céljából hangzik el, nyilvánvalóan bocsánatos bűn. Az olyan hazugság viszont, amely embertársunk súlyos félrevezetése, amelyből valakinek komoly kára származik, ugyancsak nyilvánvalóan kimeríti a halálos bűn fogalmát. De a két szélsőséges eset között hol van az a pont, amely elválasztja egymástól ugyanazon a bűnön, a hazugságon belül a bocsánatost a halálostól? Ezt a pontot matematikai vagy geometriai módszerekkel nem lehet meghatározni. Vannak emberek, akiknek szigorú a lelkiismerete és hamarább vádolják önmagukat, vagy rosszabb esetben embertársukat, halálos bűnről. Mások ugyanazt a hibát csak bocsánatosnak érzik. Amíg tehát a szélsőséges esetekben (szórakozott ima - gyilkosság) szinte kivétel nélkül mindenkinek megegyezik az ítélete, addig a határesetek eldöntése terén az egyéni erkölcsi érzéknek jelentős szerep jut. Némileg hasonló a helyzet az orvostudomány területén is. Orvosilag sem olyan egészen könnyű megállapítani azt a pillanatot, amikor a halál valóban és végérvényesen bekövetkezik. A szívátültetésekkel kapcsolatban éppen ez okozza a legnagyobb problémát. Visszatérve a bűnhöz: a probléma megoldására a modern teológiában kezdtek használni egy hármas bűn-felosztást. A bocsánatos és a halálos bűn közé felvették a súlyos bűn fogalmát. A bocsánatos bűn ezek szerint megmarad annak, aminek régen is tartották: kisebb tökéletlenség, nem teljes tudással és akarással elkövetett bűn. Halálos bűn csak az egészen nagy, mindenki által halálosnak ítélt bűn lenne. A bettő közé beállított új fogalom, a súlyos bűn körébe tartozna mindaz, ami érezhetően több, mint a bocsánatos bűn, de azért mégsem foglalja magában az Istentől való teljes elszakadást. Szent Tamás ismert meghatározása ebben az esetben a következőképpen lenne alkalmazható: A halálos bűn elfordulás Istentől, mint Istentől és odafordulás valamilyen teremtményhez, mintha az volna az Isten. A súlyos bűn elfordulás Istentől, mint törvényhozótól és odafordulás egy teremtményhez, mint teremtményhez. A kettő közötti különbség tehát észrevehető. A halálos bűn elkövetőjének nincs szüksége Istenre, mert Isten helyét be tudja tölteni valami mással. A súlyos bűn elkövetője nem akar Istentől elszakadni, csak adott esetben valamelyik törvényét nem tartja meg. Mások súlyos bűnről az objektív, halálos bűnről a szubjektív rendben beszélnek Lehet valami tárgyát tekintve súlyos bűn. Ahhoz azonban, hogy a kegyelmi élet pusztulását jelentő halálos bűnné váljon, szubjektív tényezők is szükségesek: a tudatosság és a szabad akarat megfelelő foka. Mindez első pillantásra tetszetősnek tűnik. A probléma látszólag meg van oldva. A három kategóriába lényegesen könnyebb besorolni a bűnöket, mint kettőbe. Minden ember szívesebben és könnyebben ismeri el azt, hogy súlyos bűnt követett el, mint azt, hogy halálos a bűne. A halál szó véglegessége kétségtelenül nehezen illeszthető hozzá egy emberi cselekedethez, amelyet számtalan hasonló, vagy attól lényegesen eltérő emberi cselekedet fog még követni. Ez a megoldási kísérlet azonban egy kicsit a felszínen marad. A lényegen ugyanis nem sokat változtat az, hogy az elkövetett, vagy egyáltalán elkövethető bűnöket két vagy három kategóriába soroljuk. Akár két-, akár háromféle bűnt fogadunk ugyanis el, mindig csak magát a bűnt, a bűnös cselekedetet vesz- szük figyelembe. Pedig a bűnnél sokkal fontosabb a bűnt elkövető ember. Ha csak a bűnt figyeljük, jogászok maradunk. Jogra feltétlenül szükség van. De az embernek az Istennel való 113
