Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - FIGYELŐ - Péteri Pál: Lelkipásztori gondolatok bűnről és kegyelemről
kapcsolatát nem lehet kizárólag jogi szempontok alapján megítélni. Az egyes, minden összefüggésből kiragadott cselekedetek pontos megítélése és kategorizálása helyett sokkal fontosabb az embert nézni, a teljes embert. Egészen biztos, hogy az Isten is így néz bennünket. Az ember törekszik vagy nem törekszik Isten felé. Küzd vagy nem küzd hibái ellen. Istent tekinti végső céljának vagy nem. Az ember egész magatartása dönti el, hogy élete Isten felé, vagy Isten ellen irányul. Egy-egy konkrét cselekedet pontos megítélése nagyon sokszor meghaladja az ember erőit. Annyiféle szubjektív tényező járul az objektív adottságok mellé, hogy ezeknek az igazságos megítélése csak Isten számára lehetséges. Szent Pál sokat idézett bűnlajstromai sem egyes cselekedeteket, hanem többnyire habi- tuális bűnöket tartalmaznak. „A test cselekedetei nyilvánvalóak: paráznaság, tisztátalan- ság, szemérmetlenség, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás s ezekhez hasonlók. Amint azelőtt mondtam, most megismétlem: Akik ilyesmit tesznek, nem lesznek Isten országának örökösei.” (Gál 5, 19-21). A bűnök ilyen egymás mellé állítása azt mutatja, hogy Szent Pál itt habituális bűnökre gondol. A gyilkosság természetesen halálos bűn egyetlen esetben is. De egyetlen veszekedés aligha zár ki valakit Isten országából. Ha tehát a veszekedés egy sorba kerül a paráznasággal és bálványimádással, akkor itt a veszekedés habitusáról, súlyos szeretetlenségről van szó. Nekünk sem a vasárnapi mise elmulasztásáról kell tehát beszélnünk, hanem arról a jeges közömbösségről, amely a misemulasztáshoz vezet. Egy-egy misemulasztást nagyon könnyű igazolni, a közömbösség annál nagyobb baj. Azt mutatja, hogy az ember belső világában Isten nem kapja meg az őt megillető helyet. BŰN ÉS KEGYELEM. Az eddigiekben azt igyekeztünk igazolni, hogy helyesebb az egyes bűnös cselekedetek helyett az ember teljes lelki beállítottságát vizsgálni. Ennek az álláspontnak a helyessége még jobban kitűnik, ha a bűn és a kegyelem viszonyát tesszük megfontolás tárgyává. Az ember a kér észt eléskor kapja meg életében először a megszentelő • kegyelmet. Ez teszi Isten gyermekévé, a mennyország örökösévé. A megszentelő kegyelmet a halálos bűn elkövetésekor veszíti el az ember. A bűnbánat szentsége van hivatva arra, hogy a bűnéből szabadulni akaró ember visz- szakapja a megszentelő kegyeimet és újra Isten gyermeke legyen. A bocsánatos bűn, mivel nem jelenti az Istentől való elfordulást, a megszentelő kegyelem elvesztését sem vonja magával. A kegyelem Isten természetföilötti ajándéka. A természetfölöttiség hangsúlyozása mellett sem lesz azonban fölösleges, ha a kegyelmi állapotot a természetes rendből vett hasonlattal próbáljuk megvilágítani. A fenomenológia használ egy fogalmat, amely a mi esetünkben is alkalmazható. Ez a fogalom a beállítottság (Einstellung). Ha valaki azt a feladatot kapja, hogy egy csomó különböző színű tárgy közül keresse ki a pirosakat, „beállítja magát” a piros színre. Minél tökéletesebb ez a beállás, annál kevésbé veszi észre, a zöld vagy sárga színű tárgyakat, s annál határozottabban választ ki mindent, ami piros, ami tehát megfelel céljának. Ugyanígy, aki Istenre van beállítva, az a földi élet sokféle jelenségét ebből a szempontból nézi. Annak csak az a fontos, ami Istenre vonatkozik, Istenhez vezet. Ez tulajdonképpen a kegyelmi állapot pszichológiai alapja. A kegyelem ezt az állapotot emeli természettfölötti magasságba. A mindennapi életben, hittanórákon, prédikációkban, a kegyelemről szóló tanítás kapott eg) olyan színezetet, amely semmi esetre sem lehet az egyház szándéka szerint. A megszentelő kegyelem fogalma ugyanis materiálissá vált. Ez még akkor sem helyes, ha tudjuk, hogy a kegyelem létvalóság. A kereszteléskor megkaptuk: akár a leiken ragyogó pecsétnek, akár hófehér ruhának, akár égő gyertyának képzeljük, valami materiális fogalmat kapcsoltunk hozzá. A halálos bűnnel elveszítettük: mint egy értékes tárgyat, pénztárcát, karórát, ékszert. A gyónásban újra visszakaptuk, majd megint elveszítettük, megint visszakaptuk. A legtöbb ember élete tehát abból áll, hogy a megszentelő kegyelmet elveszíti és visszakapja élete folyamán számtalanszor. Ez az elképzelés viszont nem egyeztethető össze a megszentelő kegyelem igazi fogalmával. A dogmatika „gratia habitualis”-nak, állapotbeli kegyelemnek, vagy talán még pontosabb magyar nyelven, kegyelmi állapotnak nevezi a megszentelő kegyelmet. Gondoljunk itt arra, amit a pszichológia „Einstellung” fogalmáról mondottunk. Az állapotot, beállítottságot még sem lehet olyan könnyen és olyan gyakran változtatgatni. Az Isten felé törekvő ember gyarlóságaival, hibáival együtt Isten gyermeke. A megszentelő kegyelem állapotában él mindaddig, amíg ezen tudva és akarva nem változtat. Ez nem azt jelenti, hogy kizárólag néhány gonoszságból elkövetett bűn lehet a kegyelem elvesztésének az oka. Sajnos, gyengeségből is lehet halálos bűnt elkövetni. A kísértés néha olyan erős, hogy még az is elbukik benne, aki alapjában véve mindig Istent tartja élete végső céljának és egyetlen értelmének. De ez nem lehet túl gyakori. Az ember egész beállítottsága a döntő. Aki Isten felé törekszik és ezt a törekvését komolyan veszi, nem könnyen követhet el halálos bűnt. A kegyelmi állapotból való kiesés olyan súlyos dolog, hogy az vagy csak ritkán következik be, vagy ha gyakorivá válna, magával 114
