Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - Jelenits István: Jelek és árnyak (A szimbólumok teológiája)
sunik közben ne halljuk meg az üzenetet, amelyet a természet közvetít. Az emberi életnek nagy, ünnepi pillanatai azok, amelyekben a világ szavát érteni kezdjük, mikor megszólalnak körülöttünk a reggelek, az esték, a fák meg a felhők, s a világ kozmosszá szerveződik a szemünk előtt. Mint Petőfi dalkezdő képének megszületéséhez, mint Kassák költői látásának kitisztulásához, ehhez rendszerint valami nagy megrendülésre van szükségünk. József Attila számára egy szerelem hozta meg ezt a megrendülést: „Nézem a hegyek sörényét — homlokod fényét - villantja minden levél - Az (úton senki, isenki, - látom, hogy meglebbenti - szóknyád a szél. - És a törékeny lombok alatt - látom előrebiccenni hajad, - megrezzenni lágy emlőidet - amint elfut a iSzinva-patak - ím újra látom, hogy fakad - a kerek fehér köveken, - fogaidon a tündér nevetés.” A táj, mely Kassák versében az édesanya emlékének őre volt, itt a szerelem által válik humán tartalmának hordozójává. József Attila Ódája s benne a híres Hans Castorp-i látomás a női testről, nemcsak s nem elsősorban materialista szerelmi vallomás: „Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned... Nap süt, homályló északi fény borong - tartalmaidban ott bolyong - az öntudatlan örökkévalóság. A női test: kapu a kozmoszhoz, ablak, amelyben mindenséggé rendeződik az anyagvilág. Ezért indokait a kiáltás: „Óh mennyire szeretlek téged, - ki szóra bírtad egyaránt - a szív legmélyebb üregeiben - cseleit szövő, fondor magányt — s a mindenséget.” — Szóra bírta: kozmosszá, szeretetet, rendet hordozó, bizalmat sugárzó otthonná tette a mindenséget; - ez a szerelem nagyszerű ajándéka József Attila számára. A teológia tud arról, hogy a férfi és a nő kapcsolata már a teremtés rendjében szentségi jellegű: sacramentum naturae. Vajon csak a felbonthatatlanság követelményét jelenti ez - a krisztusi szó szerint: „amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza”? Az etikai követelmény üres volna egzisztenciális alap nélkül. A fölbonit- hatatlanság egzisztenciális alapja, kegyelmi alapja épp az, amit a költő fölfedezett és a maga módján megfogalmazott, hogy a nő a férfi (s a férfi a nő) számára több önmagánál: a mindenség kulcsa, „szóra bírója”, s ha a mindenség viszont Isten könyve, akkor ő egyúttal Isten -szövetségének közvetítője is. A szentség: „Őrt der Begegnung”, a találkozás „helye” Isten és ember között; az a mindenség, s az a férfit és nőt egybekapcsoló mindenség-kulcsa kötelék már Krisztus előtt is. Krisztus előtt, de nem Krisztus nélkül. Jellemző, -hogy az Ószövetség szövetséget keres a világnak Isten szeretetéről valló tanúságtétele mögött, vagyis egy történeti mozzanatot, szemben a bölcseleti teodicea ahistorikus szemléletével. A kozmosz rendje nem örök és szükségszerű, azért lehet egy személyes szeretet tanúja. A szeretetnek viszont története van, s a Noé-szövetség ennek a történetnek nem az első és nem is utolsó mozzanata. Isten személyes szeretete egyre gazdagabb regisztereken szól bele az ember, az emberiség életébe. Az egymást követő szakaszok egymásra épülnek, s Krisztusban teljesednek. A kozmikus rend az üdvösségtörténet egyik lépcsőfoka, Isten hozzánk hajló irgalmas iszeretetének egyik gesztusa. A következő gesztusok folytatásai az előzőnek, továbbépítik, betetőzik az előzményeket. A Noé-szövetség „jele” a kozmosz rendje, ünnepei a természeti ünnepek, teológiája a pogány vallások és kultúrák félhomályos világában kavarog. Az üdvtörténet következő foka az ószövetség. Ebben egy néphez fordul az Isten, s ennek „jele” Isten nagy-tetteinek sora, amelyekkel a választott népet óvta, különleges gondviseléséről meggyőzte. Az ószövetség népe ezeknek a nagy-tetteknek emlékét őrzi, ünnepei történeti ünnepek. De ezekbe a történeti ünnepekbe beolvadt a kozmikus vallások természet-ünnepeinek emléke. A tavaszűnnep vált húsvéttá, az Egyiptomból való szabadulás emlékünnepévé, s az új kultuszhdlyek a pogány áldo7
