Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - Jelenits István: Jelek és árnyak (A szimbólumok teológiája)
gosabb lesz, alig győzzük hallgatni vagy épp felelni rá. Ebből az alaphelyzetből született Petőfi dalkezdő képe, Kassák költeménye, a világ és az emberi személyiség összetartozásának ez az egyetemes élménye teremti meg a hasonlatok, a metaforák s a szimbólumok seregét. A Genezisben olvassuk, hogy Isten átadta az embernek a teremtett világot: „Hajtsátok uralmatok alá a földet!” A föld meghódítását Ádám azzal kezdi, hogy nevet ad az élőlényeknek. A névadás szellemi birtokba vétel. Az ember nemcsak azzal hódítja meg a földet, hogy biológiailag kiaknázza, életterévé teszi, hogy technikát épít és hasznára fordítja a természet adottságait. Humanizálja is a világot, otthont alakít belőle. Nevet ad az állatoknak és a csillagoknak, s ezzel szellemi életének tartozékaivá, emlékeinek őrévé, álmainak tükrévé teszi őket. A világ vásznaira vetíti önmagát, s így jut el az eszmélkedésig, így tud mások előtt is megmutatkozni. Az anyagi mindenség az eszmélkedés tükre, a másokkal való találkozás színhelye lesz, igazi otthon, amely nemcsak a testet óvja széltől, esőtől, hanem egész emberségünknek védelmet, tartást, biztonságot ad. Vörösmarty egyik epigrammája azonban arra figyelmeztet, hogy a világ nemcsak önmagunk tükre vagy egymáshoz hajló érdeklődésünk közvetítője, hanem Isten „jelenlétének” hordozója is. „A természet örök könyvét forgatni ne szűnjél, Benne az Istennek képe leírva vagyon.” Curtius és De Lubac motívumtörténeti kutatásaiból tudjuk, mekkora múltja van ennek a képnek. „Omnis mundi creatura, quasi liber et pictura nobis est et speculum.” - „Creatura mundi est quasi quidam liber in quo relucet... Trinitas fabnicatrix.” Hogyan jutott el Vörösmartyhoz egy kora- középkori költői kép vagy Bonaventura szimbolikus teológiájának egy alapötlete? Ügy, hogy ez a kép, ez a gondolat közhely volt a középkori prédikációban és himnuszköltészetben, s a közhelyek története messzire ível, mondanivalójuk nagyon mélyen beieívódik az egymást váltó nemzedékek emlékezetébe. A mai ember ezt a világ-könyv metaforát hajlandó filozófus-mód egy lapos és könnyen megkérdőjelezhető teodicea képszerű kifejezésének tekinteni. A világ Istenről szóló könyv, mert Isten teremtő bölcsességét, hatalmát hirdeti, s így kiindulópontul szolgálhat az istenbizonyítások fölépítéséhez, valahogy az első Vatikámum kánona szerint. Aki így olvassa Vörösmarty versét, az hajlandó lesz Berzsenyi Fohászkodásában is egy vérszegény daizmus költői megfogalmazását fölfedezni: „Téged dicsőít a Zenith és Nadir. A szélveszek bús harca, az égi láng Villáma, harmat- csepp, virágszál Hirdeti nagy kezed alkotását.” Berzsenyi verse azonban nem a „bölcs lángeszétől”, hanem a „titkon érző lélek” intuíciójától várja Isten megismerését, a világnak mint Istenre utaló jelnek desiffrirozását. A költemény végkicsengése ezért vallásos bizodalmú: „Bizton tekintem mély sírom éjjelét! Zordon, de ó nem, nem lehet az gonosz, Mert a te munkád: ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják.” A Vörösmarty-epigramma mögött is sokkal gazdagabb mondanivaló húzódik meg, mint első pillanatra hihetnők. A kozmosz, a rendezett világ, amelyet Vörösmarty a középkori toposszal Istenről szóló könyvnek nevez, nemcsak Isten teremtő bölcsességének, hanem Isten gondviselő, sőt irgalmas szeretetének is tanúja. A világrendet már az Ószövetség sem egyszerűen a Teremtő Isten létének tanújaként szemlélte, hanem egy szövetség dokumentumát látta és tisztelte benne. Noéval s benne az egész emberiséggel köt szövetséget az Isten, vagyis neki ad kötelező, örök ígéretet arra, hogy nem lesz többé vízözön, hogy az emberi bűn nyomába nem lép többé közvetlen, kozmikus isteni büntetés. A világ azóta nem a merev igazságosság, hanem az irgalom korszakát éli. Azt a korszakot, amelyben Istennek nem megtorló haragja, hanem hosszantűrő szeretete uralkodik, s amelyben Krisztus megváltó áldozatának lehetősége is megfogalmazódik. A világ Istenről szóló könyv. De crti-e, olvassa-e az ember ezt a könyvet? Mindenesetre fenyeget minket az a veszedelem, hogy épp a természettel való birkózá6
