Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - Jelenits István: Jelek és árnyak (A szimbólumok teológiája)
Jelenits István ÁRNYAK ÉS JELEK (Jegyzetek a szimbólumok teológiájához) Gyerekkorunk iskolás bölcsessége szerint a hasonlat, a metafora meg a többi költői kép arra való, hogy könnyebben kifejezhessük önmagunkat és jobban megértsük egymást. Ha egy ismeretlen vagy alig ismert dologról akarunk beszélni, hozzákapcsoljuk valami megszokotthoz, s ezzel közelebb visszük beszélgető társunk képzeletéhez, bevezetjük meglevő emléked közé. A metafora, az „összevont hasonlat”, s az allegória meg a szimbólum is mind ugyanannak az emberi igyekezetnek terméke, - a világosabb s érzelmileg árnyaltabb közlés és önkifejezés eszköze. Kétségek már az iskolapadban is mozgolódtak bennünk ezeknek a túlságosan is egyszerű igazságoknak színe előtt. Hiszen szavaltuk Petőfi versét: „Mint kiűzött 'király országa széléről, visszapillant a nap a föld pereméről..Ismerős - ismeretlen? Vajon meg kell magyarázni a naplementét, s vajon valóban olyan ismerős az országa széléről visszapillantó király tekintete? Vagy ott van a Tisza kezdőhasonlata: „Megállók a kanyargó Tiszánál, Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére”. Jó ez a hasonlat? Jó, mert szívet szorítóan szép; de meg- felel-e az iskolás szabályoknak? A nyelvtudomány, a stilisztika, a lélektan, a bölcselet és a teológia azóta sok megfontolással alaposnak bizonyította diákkorunk rebellis sejtéseit. Természetes, hogy egy racionalisztikus kor csak megtűrt vagy csodált pedagógiai, didaktikai szemléltető eszközt látott a képben meg a szimbólumban. Ma már tudjuk, hogy mind a kettő sokkal több ennél: sajátos emberi kincs, a belső és külső Valóság megragadásának és kimondásának legősibb, legáltalánosabb eszköze. Nemcsak a költők játékszere, hanem a tudósok, sőt minden élő és gondolkodó ember szellemi erőfeszítéseinek vívmánya és biztosítéka. „Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá, Reszket a szívem, mert Eszembe jutottál...” A híres dalkezdő természeti kép nemcsak egy egészen ki nem mondott arany-egyenlőséget állít föl (bokor: madárka = a költő: Júlia emléke), hanem egy gondolatrezdülést ragad meg, s ezzel egy lelki állapotot leplez le. A szerelmes Petőfi egy kismadár érintésére megrezzenő bokor láttán Júliára gondol, az ő emlékének könnyű és mégis mindent átható hatálmától rezdül meg. Mert számára már minden Júliával van teli, a világ tükrében mindenütt őt látja, vele találkozik. A hé<p - vallomás. Egy képzettársítás önkéntelen vagy épp nagyon is kiszámított egybevillanása nemcsak s nem elsősorban a külső valóság ábrázolására való, hanem arra, hogy a valóságra reflektáló ember magára eszméljen s magát kimondja. Kassák Lajos „Anyám” című költeményének második felét idézem: „Lehunyt pillákkal és nagyon szelíden - a dús föld alá költözött végre. — Emlékét megőrzi a hajnali fény — mert ekkor látott a munkához ő - emlékét megőrzik a súlyos esték - ekkor ért el házunkig az útja - hogy szétnyissa függönyeit a csöndnek - és átölelje négy kis gyerekét”. A hajnali fény, a súlyos esték a költő számára nemcsak környezeti adottság, amelynek lehetőségeivel vagy veszedelmeivel számat kell vetnie, hanem mindkettő anyja emlékének őre. Éveink múlásával mindnyájunk megrendítő élménye ez. A világ egyre több emlékkel, humán tartalommal telítődik körülöttünk, beszéde mind han5
